+1

ez ide is jó

http://www.dwell.com/slideshows/windows-vista.html?slide=8&c=y&paused=true

Koncertélmény

Úgy indítottam az estét, hogy rábeszéltem a szobatársam, vegyünk egy sört, és igyuk meg otthon. Annyit értem el vele, hogy pirospozsgás lett az arcom, de ez legalább növelte a kislányos bájam. A buborékfújó illatú dezodorom használtam, hátha ott lesz a szaglászós fiú is, de most nem szaglászott meg, francba. Felöltöztem rétegesen, és elmentem Obits-ra, bár kissé rettegtem, hogy Froberg majd szétüti a fejem a gitárjával, amiért a Hot Snakes nem fért rá a tizenötös listámra.
Ezt a Trousers-t vagy mit nem láttam, de emiatt nem fogom beleölni magam a Dunába, lehet ez inkább akkor lett volna, ha megnézem őket.
Az Auxes tök jó volt, jobban tetszett, mint máskor, akkor még eléggé elfordultam az ilyen dallamos izéktől, de olyan kerek volt az egész. A basszusgitáros olyan szívderítően nézett ki, mint akihez jó lehet odabújni egy ilyen hideg estén. Ami meg a legjobb volt, hogy ha már itt voltak Pesten, játszottak egy kis Lömbihead-et is.
Az Obits olyan volt, mint egy kifeszített zsineg: feszes. Kicsit hiányoztak talán a rángatózások, amíg rá nem jöttem, hogy a Hot Snakes is ilyen lett volna, csak több olyan számot játszottak volna, amiért odavagyok, de az is elég volt, hogy a színpadon állt valaki, aki olyan nekem, mint másoknak Elton John. Akár ő is lehetett volna, aki Menyhárt Tamás helyett azt mondja a „dagad a fasz” videóban, hogy: „olyan a testem, mint egy gyereknek”. Olyan dülöngélős középtempós volt az egész, lehet 23 évesen még mindig túl ugrabugra vagyok, és egyszer csak a crust-ért fogok rajongani. Klassz volt, csak kicsit nyugdíjas.
Már csak az lett volna jó, ha hazafelé nyitva találok egy gyros-ost, mert most nagyon éhes vagyok.
Trottyosak!!!

cd

Bambultam a villamoson, az előttem ülő srác szőke fürtjeit bámultam, és szóltak a gitárok a fejemben. Nem hallgattak el, és elfelejtettem leszállni ott, ahol kellett volna. Amíg gyalogoltam haza, addig sem álltak le. Most is látom magam előtt a gitáros utánozhatatlan pengetését, hallom az énekes üvöltő hangját, ahogy átszakítja a dobhártyám, ahogy áramlik ki a fülem melletti hangszóróból, érzem az ütéseket, a lendületet, a sodrást. Mégis a ma esti egyetlen sérülésemet akkor szereztem, mikor beütöttem a bal vádlim az ágy szélébe, talán a Pinkyvel való szolidaritásból. Boldog vagyok, meg szomorú vagyok. Mosolygok és punnyadt vagyok. Holnaptól megint várom a következő cloak/dagger koncertet. De valójában a fejemben állandóan ők játszanak, mindig pengenek, csengenek, búgnak a gitárhúrok. Még egy számot, csak még egy számot!!!!!!!!

manikűr

Jaj, most nagyon csalódott vagyok, mert a diákigazolvány-igénylőlapon a fénykép helyére oda tettem a pont megfelelő méretű Cheetos-os matricát, amin rózsaszín csillogós alapon egy sárga űrlény azt mondja, hogy „Én vagyok a legszebb!”, és le akartam fényképezni, de rájöttem, hogy otthon hagytam a fényképezőt.
Elkezdődött a suli, és ha megkapom az innen lenyúlható pénzeket, most már isten bizony veszek egy mp3-lejátszót, hogy ha nagyon unalmas egy óra, tudjak mit hallgatni helyette. Bár olyan nem szokott lenni, hogy nem figyelek oda, mert ha már bemegyek, akkor oda is figyelek, hogy legyen értelme annak, hogy nem csinálok helyette mást... amúgy meg inkább be se megyek. Szorgalmasan jegyzetelek 10-12 oldalakat a 3 órás előadásokon, aztán hazajövök, és zenékről mesélek a szobatársamnak. Ma például a Vivian Girls-ről meg a Melt Banana-ról, mert ma voltam rá jegyet venni, és kérdezte, hogy mi lesz. Mondtam neki, hogy a Vivian Girls-ről ilyen köztes véleményt még nem sokat hallottam, valaki vagy a lábuk nyomát is felnyalja, vagy utálja őket. De ő csak annyit mondott, hogy furák. Amúgy jó lenne hosszan hallani a véleményét, mert ő még sose hallgatott ilyen zenéket. Hogy milyen lehet őket most szűz füllel hallgatni, úgy hogy a hülye szobatársad közben csipsszel teli szájjal magyaráz a Fucked Up-ról.
Volt ilyen kis bemutatkozós barátkozás, ahol mindenki mondott magáról valamit, és mondtam, hogy én szeretem a zenét, és már előre ilyen mondatokat gyártottam magamban, hogyha rákérdeznek, hogy milyet, és én azt mondom, hogy például vagy leginkább punk-ot, akkor hogy reagáljak arra, hogy „Alvin és a mókusokat vagy Green Day-?”. De én voltam az utolsó, és már mindenki le akart lépni, így megelégedtek azzal, hogy szeretek zenét hallgatni, meg koncertekre járni... biztos gondolták, hogy Quimby-re. De nem tudom, nem zavar ez, hogy nem tudják... csak ha olyan helyzetbe kerülök, akkor nem szeretek magyarázni róla olyannak, akiről tudom, hogy nem fogékony rá.
Mikor egyszer voltam szerkesztőségi hétvégén (!!!) és mindenki rakott be youtube-on számokat, ittam egy kis bort, és én is raktam be, de nem volt nagy sikerélmény, pedig mindenfélével próbálkoztam, de nem tetszett nekik vagy leszarták. Amiket meg ők raktak be, azokat nem ismertem, ők meg kívülről fújták a szövegeket. Kicsit lehangoló kinyomni a kedvenc számukat, aztán elkezdeni egyedül ugrálni meg énekelni valamire.
Kár, hogy a Manicure számai nem oroszul vannak, így eggyel csökken az érvek száma, hogy megtanuljam ezt a nyelvet. Bár lehet erről nem is én döntök, hanem az agyam, ami nem fogad be olyan szavakat, mint péndául az учительница, ami azt jelenti, hogy tanárnő, és a mai órából 10 perc azzal ment el, hogy hangosan ki kellett mondanom ezt a szót, és egyszerűen nem ment. Kicsit ilyen eurovíziós dalfesztivál hangulata van ennek a klipnek:

less than zero

Elolvastam egy könyvet Bret Easton Ellistől, az elsőt, a Less Than Zero-t. Nem tudom eldönteni, hogy jó volt-e, de azt tudom, hogy nekem bármit el lehetne adni, ha csak néha megemlítenek benne zenekarokat, amiket ismerek, és ezért elmosolyodom, vagy nem ismerek, és ezért elkezd érdekelni.
Soha nem voltam még Los Angeles-i milliárdos gyereke, és úgy tűnik nem is lehet valami klassz. De azért vannak benne jó dolgok. Például Blondie-t hallgatni az óceánparton, vagy egy díványon merengeni egy régi XTC-dalra. Vagy elmenni egy bulira, ahol csak stricik, kurvák és perverzek vannak, de azért egy ajtót támasztva észrevenni, hogy a Somebody Got Murdered megy a Clash-től. A főszereplő ágya felett pedig Elvis Costello-poszter volt, amiről Elvis Costello mindig kifelé nézett az ablakon. Volt mondjuk egy kis csalódás is, illetve nem csalódás, mert csak én próbáltam beleképzelni valamit, ami igazából nem is volt ott, és aztán hajtott a vágy, hogy visszakeressem, hogy boldogságot okozzon, de nem jött össze. Mert mikor Clay átmegy az egyik barátjához, egy ismeretlen srác az l.a. girl-t próbálja lejátszani gitáron. Mikor olvastam, ezen csak úgy átsiklottam, aztán eszembe jutott, hogy van egy ilyen Adolescents-szám. Először nem hittem el, hogy lehetséges, hogy arról volt szó, de aztán felépítettem a fejemben, hogy ők végül is kaliforniaiak, és hátha... Csak utána újra látni akartam, hogy oda van írva, visszalapoztam, és nem is l.a. girl volt, hanem l.a. woman. Ami nem tudom mi, de már nem is érdekel. A Go-Go’s „új lemezéről” többször is van szó, azt nem ismerem, de lányok vannak benne, és olyasmi, mint a Bangles. Aztán vannak mindig ilyen házibulik, óceánparti villákban, sok kokóval meg szexszel, és többször is úgy van, hogy majd játszik az X, de aztán végül mégse. Azért a végén elmennek egy koncertjükre, amit otthagynak, hogy elmenjenek egy sikátorba megnézni egy hullát. De azt még megemlítik, hogy az Adult Books-t nem játszották, szóval úgy döntöttem, hogy itt most játsszák:

So it goes

Már majdnem leszoktam a zenehallgatásról. Egész kicsin múlt. Hirtelen annyira nem tudtam semmit kezdeni a rengeteg rám szakadt szabadidővel, hogy inkább nem csináltam semmit. Olvastam könyveket, meg olvastam könyvekről, amiket el szeretnék olvasni. És elszomorodtam, hogyha a nőknél születéskor várható élettartamnál tovább is élek, akkor sem lesz soha időm mindre.
Most legutóbb a Skarlát-betűt meg az Ötös számú vágóhidat olvastam, és annyira különbözik a két könyv, hogy jobban már nem is lehetne. Mégis vannak bennük hasonlóságok. Például, hogy mindkettő elején egy elég hosszú bevezető rész van, ami kicsit uncsi, és már el is könyveltem, hogy ennek max. 4-est fogok adni a shelfarin, aztán utána mindkettő nagyon jó lett. A Vonnegut azért jobb. Csak túl rövid volt, és túl hamar kiolvastam. Najó, valójában totál zseniális volt. Évek óta nem olvastam Vonnegut-ot, lehet régen még nem is tudtam úgy értékelni, vagy csak tényleg ez sokkal jobb volt, mit amiket akkor olvastam tőle. Meg tetszenek az ilyen összefonódások, mint hogy Billy Pilgrim oda megy nászútra, ahol Hester Prynne lakott a Skarlát-betűben, csak rengeteg évvel később.
Találtam egy könyvet egy blogban, ami „a Zabhegyező folytatása”, de nyilván nem Salinger írta, tekintve hogy már elpatkolt. So it goes. Elég gagyinak tűnik, a nyugdíjas otthonban lakó Holden Caulfield-ről szól. Valami svéd ember írta, aki a népszerűség kedvéért felvette a ... ... California nevet, és ezen a ponton kb. el is ásta magát nálam. Ha már felvesz egy nevet, akkor annyi rengeteg jó van, bármi, ami nagyon klasszul vagy titokzatosan hangzik. És akkor California-nak hívja magát? Valami kokós szteroid-bajnok vagy mi? Tuti soha nem fogom elolvasni, rohadt genny alak lehet, meg ilyesmi.
Na de a napokban újra beszippantott a soulseek. Most megint új dolgok töltődnek a gépemre, amiket tökjó meghallgatni. Leginkább az új Wavves tetszik most, olyan mint egy önbeteljesítő jóslat. Már a címe is (King of the Beach). Nekem sokkal jobban tetszik, mint az előző, ami fura, mert ez fordítva szokott lenni. Szerintem a korábbi sokkal elszállósabb, és azok szoktak ilyen lemezeket csinálni, akiknek előtte már volt egy olyan anyaguk, amivel totál megszerettették magukat, és tudják, hogy most már azt csinálhatnak, amit akarnak, úgyis meg fogják hallgatni őket. És ezt a Wavves tök fordítva csinálta. Ez az új lemez sokkal hallgathatóbb, olyan igazi nyári dalokkal.
Véletlenül ráakadtam egy nagyon aranyos zenekarra, a Fungi Girls-re, akik nyilván mind fiúk, és annak ellenére, hogy texasiak, lovaglás meg trágyalapátolás helyett inkább zajos lo-fi dalokat játszanak a nyári szünetben. És tök hülyén néznek ki, biztos nem hívják meg őket a menő házi bulikra.
Hanem inkább olyanokra járnak, mint a szombati volt Budán. Mikor télen valamikor azon siránkoztam, hogy mikor lesznek már nyári koncertek, akkor pont ilyet képzeltem el. Nagyon jól éreztem magam, egész este. Még az underground store pólóban odasettenkedő két nagyon emo fiú is szimpi volt, csak azért mert ott voltak. Nem ismertek szerintem senkit, de kinéztek egy nagyon klassz koncertet az interneten, és eljöttek rá. Lehet megtetszett nekik a légkör és holnaptól a garázsban fognak gyakorolni. Sok próbatermi koncert kéne, hogy boldog legyek.

Berlin, Berlin

Na ilyen képeket nem nagyon csináltam, mert fényképezés helyett inkább megnéztem a dolgokat, meg amúgy se volt kedvem megcsinálni a látványosságokról a 5 milliomodik ugyanolyan képet.
Szerda délután kihúzták a fogam, csütörtök reggel meg elstoppoltam Berlinbe Csankival. 3 kocsival és 1 kamionnal este fél 12 körül már a berlini reptéren voltunk. Kétszer volt olyan holtpont, mikor olyan benzinkútnál stoppoltunk, ahová fél óránként hajtott be valaki, és már azt tervezgettem, hogy a szomszédos mezőnek melyik részén lenne legjobb aludni, de aztán végül is szerencsénk volt. Még előbb is kiértünk volna, ha a házaspár akik felvettek utoljára nem tévednek el Drezdánál.


Mivel lekéstük az utolsó vonatot Frankfurt Oder-be, ahol aznap éjszaka aludhattunk volna, így már akkor otthonossá tettük a várost, és először pisiltünk egyet a Reichstag előtti parkban, aztán aludtunk is.
Másnap reggel befoglaltunk egy berlini lakást, ahol a lánynak ilyen rengeteg lemeze volt, de nem találtam közötte semmi jót, bár Laci ráakadt egy Beastie Boys-ra.


Nem tudjuk, hogy ez az eredeti fal volt-e, de az tuti, hogy jobban nézett ki, mint ami a Checkpoint Charlie-nál volt.

Én azért jobban tudom használni a fényképezőm:

Ez a kávézó szimpi volt, ezért órákig lógattuk a lábunkat:



Ez mi a fasz? :

Ez egy interaktív múzeum a szocializmus éveiről. Mondjuk meg tudom érteni, hogy inkább erre mennek rá, és nem a nácizmusról csinálnak ilyet, de azért kicsit túlzásnak tűnik usánkát árulni minden sarkon. (Ja, de ha már oroszok, akkor durva, hogy nekik is van ilyen zenekaruk: http://www.myspace.com/manicuremoscow )

Volt egy ilyen punk movement-es szekrény is, de nem volt benne csak egy baba, biztosítótűvel a fülében:

Itt meguntuk a németeket, és átmentünk Lengyelországba, ahol Prixi harmadannyi pénzből támaszkodósra itta magát:

Ebben a kocsmában megnéztük a vb-döntő második félidejét. Közben kinézett engem magának a falu bikája, egy 50 valahány éves ember, akinek ott volt a hasonló korú barátnője is, eléggé szétcsúszott állapotban. Mikor feltette a napszemüvegét, és ammögül kacsintgatott, nehéz volt visszatartani a röhögést, de túlerőben voltak, és féltem h szétvernek.


Elegünk lett már abból, hogy szétfolyunk a betonon, ezért elmentünk pancsizni egyet ehhez a nagyon klassz tóhoz.



Fura, de rajtunk kívül mindenkinek tökéletes volt a teste, mintha fitness-bérlet lett volna a belépő, vagy csak a dagadt németek nem mernek meztelenkedni.


Valamiért olyan szimpi voltam a gyros-osnak, hogy azzal viccelődött, hogy csirkét is tesz a vegetáriánus szendvicsembe (mondjuk nekem mindegy, mert nem vagyok vega), és rajzolt nekem egy kis fejet a kajámra:

Itt épp úgy mentünk Berlinbe, hogy már nem volt hol aludnunk:



Itt meg még nem is sejtettük mik várnak ránk:



Miután eszmét cseréltünk szociológiás dolgokról a parkban, elmentünk sört venni. Az első koccintásnál eltört a sörösüveg alja, és a gatyámtól a hálózsákomon át a cipőmig minden tiszta sör lett. Rögtön lekaptam a nadrágom, és felvettem Csanki hosszú gatyáját, amit egy bokorban véghezvitt pisilés közben sikerült lepisilnem. Nem tudom amúgy, milyen üvegbe rakják a németek a sört, de elég könnyen törik. Az est egyik fénypontja volt, mikor Gergőre rájött a fosás, és hosszú keresgélés után egy kocsma wc-jébe kéredzkedett be, amiről utólag kiderült, hogy egy buzi bár volt. Miután lefeküdtünk a dóm előtti parkban aludni, igazából biztos voltam benne, hogy be fog indulni a locsoló, és így is lett. De azért akkor is, ilyen helyen nem lehet rossz felébredni:

Napfelkelte után együtt sétált egy kis meg egy nagy kutya itt, ami ugye a mániám, kár hogy lemerült a fényképezőm. Szerintem barátok voltak.
Az utolsó napunkon kimentünk Kreuzberg-be, ami állítólag nagy punktanyának számított valamikor. Már a metró állomás is tök más volt, levert vakolat meg plafonból lógó vezetékek. Mintha hirtelen hazaértünk volna keletre. Az utcán vastag rózsaszín csövekben mentek a gázvezetékek. A fő utca egyszeri végigsétálása után arra jutottunk, hogy a punkok átalakultak hippikké. Csak egy Joy Division meg egy Sonic Youth pólót láttam, a művész-foglaltház vagy mi falára meg "Love the People" volt firkálva.
Az út zenei vonatkozása annyi volt, hogy végig a német himnuszt dúdolgattam. A harmadik helyes meccset különben egy aluljáróban láttuk egy gyros-osnál, miután kidobtak a kivetítős kocsmából, mert nem rendeltünk. Kár, hogy senki nem tanította meg a himnusz szövegét, pedig annyira rákattantam.

béna

A mai napban benne volt az utóbbi két hónap minden keserűsége. Az, hogy mennyire szörnyű a vizsgaidőszak, a folyamatos nyomás, és hogy utána mekkora űr marad. Egyszerűen képtelen vagyok mit kezdeni magammal, semmihez nincs kedvem. Ennek ellenére ma lementem a Beyond Pink-re, mert már saját magamtól volt hányingerem, hogy ennyire béndzsa vagyok. Mondjuk a mai koncert ezen nem változtatott, mármint a béndzsaságomon. Az utóbbi évek alapján szerzett tapasztalataim ellenére még mindig olyan naiv vagyok, hogy lementem majdnem a kezdésre kiírt időpontra. A buszon el kellett szenvednem egy 90-es évekbelinek kinéző ember bámulását, aki amúgy úgy nézett ki 90-es évekbelinek, aki akkor 70-es vagy 80-as évekbelinek nézett ki. Ez most egy kicsit zavaros, mert ittam egy sört.
Szóval életemben először láttam az elejétől a végéig egy Snobs koncertet, fotelből, ásítozva, de figyelmesen néztem. A Beyond Pink alatt sikerült megtalálnom az egyetlen helyet, ahol előttem 3 magasabb ember állt. Szerintem tök jó volt. Úgy leírni gáz, hogy már másnak mondtam, de akkor is egyszerre volt nagyon valóságos és szürreális. Ahogy így belecsaptak az első számba: olyan ritkán látni ilyen full lány zenekarokat, és ezért valahogy nem lehet pontosan tudni, hogy majd milyenek lesznek. De az első szám alatt olyan érzésem volt, mintha egész életemben csak lányzenekarok koncertjein lettem volna. Az énekes lányban volt valami dögös gonoszság, a dobos meg már a szürreális részhez tartozik, kicsit ilyen bíró ica érzésem volt vele kapcsolatban. De szerintem klasszak voltak, kár hogy nem volt bennem elég motiváció, hogy jobban élvezzem. Azt meg már bánom, hogy a tegnapi dzsoni dacia házibuliba nem mentem el. Most ezt kitöröljem vagy kirakjam? Á faszom, kirakom.

smiths

Szóval Laci elmélete nem is jó. Mert csak arra ad választ, hogy esetleg valakik miért szeretik a Smiths-t, de arra nem, hogy én miért nem. Pedig az érdekelne a legjobban.
Sok mindennel voltam úgy, hogy nem igazán tetszett elsőre, de adtam neki újabb és újabb esélyeket, aztán volt, amit végül imádni kezdtem, na nem úgy, mint valami szektások kitalált isteneket, csak mint jó zenét. Mindig olyan fiúkba lettem szerelmes, akik elsőre teljesen semlegesek voltak, nem tetszettek, vagy inkább kifejezetten gyökérnek tűntek. Ezzel az erővel bármelyik zenének lehetne még esélye nálam (meg bármelyik fiúnak). Nem is arról van szó, hogy utálnám a Smiths-t, pedig hajlamos vagyok mindenre ezt a szót használni, amit már kicsit nem szeretek. Nem utálom, sőt, hallgattam eleget, és arra a szintre már el is jutottam, hogy ne zavarjon, ha szól. De egyszerűen képtelen vagyok megszeretni. Soha nem dúdolok Smiths dalokat, és soha nem jut eszembe, mikor azon gondolkodom mit hallgassak, hogy de jó lenne most egy kis Smiths. És nem is hiányzik. Azért fura, mert körülöttem szinte mindenki szereti. De az még inkább, hogy a kedvenceim alapján nagyon is oda kéne lennem érte. Meg azok alapján is, amiket olvastam róla. Nekem a Smiths csöpögős és kicsit mű. És még ha ez erős fogalmazás, vagy nincs is így, vagy csak annyira béna vagyok, hogy nem tudom kifejezni, amit gondolok, akkor is tökmindegy, nem hiszem, hogy bárki is meg tudná nekem magyarázni, hogy én szeretem a Smiths-t. Amit kicsit bánok, mert ilyen nagy és kultikus dolognak tűnik ez az egész, amiből én jól kimaradok.
Laci szerint sokan a Smiths-t azért szeretik, mert azt „szeretni kell”. Mert a punk is csak egy ugyanolyan béna szubkultúra, mint akármelyik másik. Csak nálunk nem attól lesz menőbb valaki, ha több percre fizetett be a szoláriumba a szombati diszkó előtt, hanem ha több lyuk van a vans-én. Azt már Döme is kérdezte, hogy miért ilyen elterjedt a Belle & Sebastian a punkok körében. Mert sok olyan ember is hallgatja, akik amúgy csak kemény dolgokat vallanak be. És sokaknál a Belle & Sebastian marad az egyetlen ilyen banda. De nem tudom, miért pont az. Valószínűleg valaki régen, aki nagyon menő volt, elejtett egy félmondatot a kulti előtt arról, h ez a B&S nem is olyan rossz, és először vállalható lett a hallgatása, aztán menő, aztán meg kötelező. Igazából az elmélettel csak az a baj, hogy olyan mint a szociológia. Amiből már eddig is több jutott nekem a kelleténél. Ez az egész egy ilyen nagy elfogadott konvenció. Mindenki koncertekre jár, zenekaros pólókat hord, lemezeket gyűjt, és egy idő után már nem lehet tudni, hogy azért csinálom-e, mert tetszik és szeretem, és emiatt a részévé válok egy közegnek, vagy csak a közeg hat rám, én meg bedőlök. És szerintem ezt a legtöbben ugyanígy átlátják, csak nem foglalkoznak vele. Én se. Nincs szükségem arra, hogy folyton ilyen társadalomtudományi szempontok alapján analizáljam a környezetem meg saját magam. De a lényeg, hogy az se érdekelne, ha a környezetem erőltetne rám dolgokat, ha nekem azok tetszenek. Lehet a punkra se találtam volna rá egyedül, sőt. A külső hatások lehet, hogy néha rosszak, de szükségesek. Szerintem semmi baj nincs azzal, ha valaki azért kezd el Smiths-t hallgatni, mert az kurva menő dolog, ha utána ő is tényleg megszereti. Mondjuk ha nem, és csak felvágásból hordja pl. a pólójukat, az nyilván gáz.
Ma az anyukám mondta, hogy levagdossa a levágott farmeremről ezeket a szétfoszlott részeket, én meg mondtam, hogy ne, de igazából nem tudtam megindokolni, hogy miért ne. Pedig idén még fluff-ra se megyek, hogy idomulnom kéne a 15 perc hírnévre vágyó punkokhoz meg trendi hardcore-osokhoz. De aztán végül beadtam a derekam, és mivel nem volt otthon rendes ruhám, egy ’70-es évekbeli teniszező pólóban jöttem fel Pestre, ami Anya szerint nagyon klassz. Most megint rossz helyre jutottam a kiinduló helyzetből, a külsőségekhez. Hogy túljutottam már azon, hogy nekem nincs mosás nélkül fél évig minden napra egy másik zenekaros pólóm, és azt se bánom ha hülyén néznek rám, ha nyári ruhácskában megyek le egy koncertre. Nem erre akartam a hangsúlyt helyezni, de nyilván ilyen dolgokat könnyebb megmagyarázni, mint megérteni azt, hogy ki miért szereti a Smiths-t. A legtöbben valószínűleg azért, mert tényleg jó, csak én nem látom annak.
Nem szeretek amúgy ilyen dolgokról írni, mármint másokról. Semmi közöm ahhoz, hogy hogy viszonyul valaki dolgokhoz, max. ha nem szimpatikus, a következő percben már ki is mondom, hogy utálom. Amúgy is szenvedek, mert rohadtul meleg van itt, és múlt héten eltaknyoltam a folyosón, és még mindig fáj a térdem. És amíg mindezt leírtam, meg is hallgattam egy Smiths-lemezt.

just wanna sleep

chocolate makes me happy

Tudom mennyire elcsépelt meg béna dolog örökké azt írogatni, hogy most épp nincs időm írni, ezért nem is szoktam. Mert ha már ezt van időm ideírni, akkor mást is lenne. Időm amúgy akár lehetne is, mert nyilván nem tanulok egyfolytában, és inkább evésre fordítom az időt, meg arra, hogy terveket dolgozzak ki, hogy mikor mit tanuljak. Gondolkozni nincs időm. Azon sokat törtem a fejem, hogy hogyan fejthetném ki szépen és diplomatikusan, hogy nem szeretem a Smiths-t, ami szerintem istenkáromlással ér fel, de túl sok alkotmányjogi rendelet, meg abortuszról szóló pereknek az ítélete tölti ki az agyamat, és a kettőt nem akartam összekeverni.
Itt van amúgy a cicám, aki épp meg akarja akadályozni, hogy elmenjek:

autistic youth

mindig elájulok, hogy milyen menő ez a kép:

i went alone down to the DRUGSTORE

A természet elég sokszor kibaszott már velem. Pont a szalagavatóm napján volt annak a télnek a legnagyobb hóvihara, és kilométereket kellett gyalogolnom, mert a busz nem tudott eljönni odáig, ahol lakom. Mondjuk Izlandra még annak ellenére sem tudok haragudni, hogy most a hülye vulkánjuk miatt nem jön a Statues, pedig egyszer már beintett nekem az az ország. Azért remélem nem füstöl el az egész sziget, mert szeretném megnézni majd egyszer. Mert milyen beteg ország már az, ahol az emberek 80%-a hisz benne, hogy léteznek ilyen kis manók. Mondjuk nem tudom, kicsit ők maguk is manónak néznek ki. Talán két éve láttam a Titanicon (a fesztiválon, és nem a hajón) a Sigur Rós dokumentumfilmjét a turnéról, mikor ingyen koncerteket adtak mindenhol Izlandon. Régi halfeldolgozókban meg réteken. Elég aranyos volt az egész, az öregasszonyokkal meg a szaladgáló gyerekekkel együtt. És a Sigur Rós zenéjében is van valami túlvilági, ami egész Izlandban megvan. Vagy nem is túlvilági, csak valahogy azt sugallja, hogy ők tudnak valamit, amit mi nem. Meg azért van valami abban is, hogy izlandiul vannak a szövegek. Nagyon idegennek tűnnek. De sokszor többet jelent egy-egy szó, ami benne van a dalban, mint az egész szöveg önmagában. Néha meg nem is a szó, hanem ahogy kimondja azt az, aki épp énekli.
Ez akkor fogalmazódott meg bennem, mikor kimentem szünetre a munkában, és ott maradtam kicsit a wc-n, mert kurvára elegem volt, és kicsit egyedül akartam lenni. Akkor volt az, hogy a Strange ment a fejemben egyfolytában a Galaxie 500-tól, és arra gondoltam, hogy ez a szám kevesebb lenne, ha nem lenne benne az a szó, hogy ’drugstore’. Pedig amíg nem hallottam ebben a dalban, addig soha nem gondoltam rá, hogy milyen jó ez a szó. Mert lehet, hogy önmagában nem is az, csak ebben a dalban. Vagy még inkább csak pont úgy, ahogy ebben a dalban az énekes kiejti.
Az Anyone Else But You, az egyik szám a kb. 3-ból, amit el tudok gitározni, az ebből a szempontból tökéletes. Talán pont azért is éreztem jó dolognak, hogy megtanultam, és éreztem valahogy klasszabbnak. Mert két akkordból áll az egész, de valamiért mégis jó. Még ha néha le is ül, utána odaérek a következő részhez, amiben van valami rohadt jó szó, amit jól esik még kimondani is. És a szavak csengése felhúzza az egész számot.
Mondjuk van mikor egy szó köré épül az egész szöveg, ami már unalmassá is válhatna, mégis ötszázszori hallgatás után is alig várod, hogy hallhasd azt, ahogy kimondják. Bang, Filler, LAX. Pedig ezek nem annyira klassz szavak, de a dalok azzá teszik őket, és akkor ott abban a pillanatban tökéletesek. Olyan ez, mint az olyan írók könyvei, akik nem csicsázzák túl a mondandójukat, nem akarnak felvágni azzal, hogy milyen kurva intellektuálisak, hanem egyszerű köznapi nyelven is tökéletessé tudják tenni, amit leírnak. És ettől lesznek még sokkal jobban a barokkosan csűrős-csavarós társaiknál. Ők így is ki tudják fejezni azt, amihez másoknak külön eszközök kellenek.
A túl zajos, garázsrokkos számokban ezek a dolgok sokszor háttérbe szorulnak. Főleg mostanában, mikor már vannak olyanok, mint a Best Coast, ami szerintem vékony jégen egyensúlyozik a jó és a szar között, de az beszakad alatta és inkább szar lesz. Egyszerűen nincs benne plusz. Olyan mint a Shutter Island, aminek a héten láttam az első felét. Hogy megcsinálják, sokan megnézik, de hamar el is felejtik. Nincs éle. Persze sokan odavannak érte, mert már belevakultak ebbe a sok zajongó nős zenébe, amiknek a nagy részét amúgy én is szeretem, de azért mindent már nem vagyok hajlandó befogadni. Mondjuk lehet, hogy élőben jó lehet, de hát akkor jöjjön el és bizonyítsa be.
A Vivian Girls azért ki tudott törni. Bár mostanában úgy érzem, hogy pont azért kezdenek belesüllyedni az átlagosságba, mert már túl menők, és túl görcsösen próbálnak olyanok lenni, amilyenek a kezdetekkor talán csak úgy alapból voltak. Nehéz nekik olyannak maradni. És azt is nehéz elképzelni, hogy Cassie Ramone úgy énekeljen egy szót, hogy az totál az agyamba vésődjön. Inkább még egy fokkal erősebben pengeti a hangokat, hogy hatásosabb legyen. Persze nincs baj az ilyen számokkal sem.
A No Trend-et meg a hozzá hasonló zenekarokat talán azzal lenne a legegyszerűbb jellemezni, hogy azok, amiknek a hallgatása közben örökké ki kell mennem megnézni, hogy csörög-e a telefonom, de aztán mindig kiderül, hogy a zajok csak a lejátszóból jöttek. A Xiu Xiu mondjuk viszonylag jól ötvözi a kettőt. Benne van a totál káosz zajosság, najó, mondjuk egész másfajta zajosság, mint a No Trend-ben. De a Xiu Xiu zajosságára még nehezebbnek tűnne olyan mélyen ráénekelni egy-egy szót. De mivel hasonlót nem is ismerek, és a Xiu Xiu kezdetektől természetesnek hatott, egyértelműnek tűnik az a mélység, ahogy Stewart kiejti a szavakat.
Egy szám lehet nagyon jó ilyen szó nélkül is, csak amelyikben van, attól totál izgalomba tudok jönni, és lehet hogy csak amiatt hallgatom meg újra és újra ugyanazt a dalt öt milliószor. És végül is OK, a Statues miatt azért berágtam egy kicsit.

lucia

Azért nekem is eléggé megvan az okom, hogy frusztrált legyek:

sör

Csomó minden történt tegnap, mégis össze tudnám foglalni egy szóval: berúgtam. Igazából ez még most is tart valamennyire, mivel nem nagyon tudtam aludni, ezért még mindig inkább részegnek érzem magam, mint másnaposnak. Voltam suliban, moziban meg koncerten. Ott beszélgettem szódáról, szakdolgozatokról meg könyvekről. Rajongója lettem a Lömbihead-nek. És bár valamikor régen láttam az End of a Year-t, ez nem nagyon rémlett. Se a zene, se ahogy kinéztek. Na jó, kicsit belehallgattam, de nincs olyan emlékem, hogy lettem volna már a koncertjükön. Mondjuk emeli az összképet, hogy Jézus is gitározik a zenekarban, a basszusgitáros meg korosodó könyvtárosnak néz ki, és még akkor sem hittem el, hogy ő egy gitáros, mikor ott pengetett előttem. Azért a legnagyobb felfedezés számomra még mindig az volt, hogy Rádi egy nyúlós köcsög. A tükör előtt gyakoroltad, hogy ugyanúgy csinálj mindent, mint az EOAY énekese? Vagy most én vagyok köcsög, mert nyomorékokat nem illik basztatni? Amúgy jó volt a koncert, örülök hogy elmentem, bár nem egészen nekem való ez a zene, de részegen még úgy is éreztem, hogy talán igen. De hát az én koncertbeszámolóim már csak ilyenek maradnak, hogy összeírok minden szart, magukról a zenekarokról meg kb. egy mondatot. Aranyos volt a hangulat, főleg a Lömbihead alatt. Kevés ember, azt is hallja mindenki, amit a melletted állónak mondasz, a nagy szünetekben freestyle vagy mi, amúgy meg király számok. Régen nem volt már jobb napom, kár hogy ittam, meg összeettem mindenfélét, így a végére kicsit hánynom kellett, de mivel nem jött össze még mindig kell.

kuks

Vegyétek, vigyétek!!!
(eladtam a lelkem)

i'm an easy girl

Az előző bejegyzésben szereplő fiú iránti szerelmem elég rövid életűnek bizonyult, mert ma már legalább 3-szor szerettem bele Jason Schwartzman-ba, vagy lehet, hogy csak a hangjába. Mert közben ki is szerettem belőle, mikor valamelyik videón elég hülyén beszélt. De a hangjától úgy olvadozok, mint régen a 13 évesek a Backstreet Boys-tól. Ha 10 centivel alacsonyabb lennék, el is utaznék hozzá, hátha viszont szeret. Vagy legalább énekel nekem pár dalt. A mai napom legnagyobb dilemmáját is az jelentette, hogy a sima Jason Schwartzman vagy a Jason Shwartzman’s voice oldal rajongója legyek-e a facebook-on. Aztán arra gondoltam, hogy ezt majd leírom a fanzine-ben, amit majd egyszer megírok. De aztán kitört rajtam a túl nagy rajongás, és nem bírtam visszafogni magam, hogy ne tegyem ide ezt a videót, aminek az 5668 views-ából a kelleténél több vagyok én, ha a szakdogám készültségének a fokát és a leadási határidejét tekintjük.

wash this world away

Ezen a héten a kedvenc számom a Rain a Bishop Allen-től. Pedig korábban nyálasnak tartottam, de most tisztára rákattantam, annyira, hogy olyan sokszor hallgattam meg, hogy ma reggel már megint nyálasnak tűnt. Meg azért amellett, hogy ilyen cuki az egész, olyan mintha a szöveg mögött megbújna valami kis gonoszság. Szóval ilyen elvetemült gondolatokat okoz, ha ennyiszer hallgatok meg valamit.
Egész nap gépelnem kell, és már lassan kisebesedik a csuklóm, mert egyfolytában ide van támasztva a géphez. Elaludni meg csak úgy tudok mostanában, ha a fejemet az ágy valószínűtlenebbik felére rakom, közvetlenül a zúgó hűtő mellé. És olyankor, mikor éjszaka 1-2 felé eljutok oda, hogy aludjak, akkor jutnak eszembe dalok, amikről írni szeretnék, és amikre reggel nem emlékezek, mintha csak álmodtam volna. De például gondolkoztam azon, hogy egy csomó mindenkit ismerek, aki szereti a gilmore girls-t, de nem ismeri a Clash-t vagy a Black Flag-et. Vajon rájuk nincs hatással, hogy Rory és Lane hetekig gyászolta Joe Stummer-t? Vagy mikor Rorynak valaki lenyúlja a Belle and Sebastien pólóját a mosodában? Vagy mikor Lane rokona Avril Lavigne pólóban van, és fikázza a Joy Division-t? Lehet hogy csak én vagyok fanatikus ezzel kapcsolatban, de nem igazán hagyna nyugodni, amíg ki nem derítem, hogy ki az a Joe Stummer. De aztán rájöttem, hogy a legtöbben nem úgy nézik, mint én. Vagyis úgy nézik, csak nem úgy látják. Hanem csak hogy fú, Rory vajon elfogadja a gyűrűt? Amennyit írok a gilmore girls-ről, pont annyira szánalmas, hogy ennyit foglalkozok is vele. Bár ami a legjobban bánt most, hogy a válogatás CD-re, amit a 10 éves unokahúgomnak csináltam karácsonyra, elfelejtettem Karen O and The Kids-t rakni.
Amúgy meg, szerelmes lettem:

zebra

Mostanra már a város összes könyvtárába beiratkoztam, de csak arra volt jó, hogy miután sokáig tűnődöm azon, hogy aznap épp melyikbe menjek, inkább nem megyek egyikbe sem. Szakdolgozatot írni szar. Inkább ülnék a 40 fokos koliszobában egész nap valami nyári ruhában, és Beach House-t hallgatnék, és jeges limonádét innék szívószállal. A teljes falat kitöltő, pálmafás posztereket raknék fel, és kókuszos csokit ennék halomra.
Úgysincs kedvem mást hallgatni. A Beach House elringat. Megyek az utcán a mínusz 5 fokban, szemembe süvít a jeges szél, aztán egyszer csak észreveszem, hogy Beach House-t dúdolok, és máris olyan, mintha a forró beton felett siklanék. Olyan kedves hangulatot csinál, hogy nem csak érzem a nyarat, hanem el is álmosodom a melegtől.

summer, i miss you

Esküszöm, hogy múlt héten valamelyik nap éreztem a nyár lágy szellőjét. Na jó, lehet, hogy csak a tavaszét, mert amúgy olyan hideg volt, hogy Döme meleg zoknijában is lefagytak a lábujjaim. Hiányzik a nyár. Hiányzik az olvadó fagyi, meg hogy világos van reggel, mikor felébredek. Nyári koncertekre akarok járni, ahol a helyek előtt lehet sörözni, és le lehet ülni anélkül, hogy a fenekem odafagyna. Még az is hiányzik, mikor Tarjánban egyszer virágos nyári ruhában mentem le egy koncertre, mert 40 fok volt, és odajött hozzám 2 részeg srác, hogy ha nem érzem magam idevalónak, menjek máshová. De mivel nem mentem, utána láttam, ahogy diszkós táncmozdulatokat mutattak be a säw, vagy mit tudom már én mi alatt.

Hogy szuggeráljam az időjárást, el is kezdtem olvasni egy könyvet, ami Amazóniában játszódik, és folyamatosan azt szajkózzák benne, hogy olyan meleg van, hogy megdöglenek. Van benne egy csomó felajzott katona, kurva meg ventilátor, és szerepel benne az a szó, hogy „punci-parti”. Amúgy nem valami szex könyv, csak Mario Vargas Llosa. Úgy látszik, szereti az ilyen témákat.

Most egy hónapig ingyen megy otthon az HBO meg a Cinemax. És elég durva, hogy csupa olyan filmbe néztem bele, amiben olyanok játszanak, akiket jól ismerek másból, itt meg olyan filmekben vannak, ami tök szokatlan. Volt például egy film, amiben Lorelai játszott, kisfia volt, cigizett, gerinceket egyenesített ki, és összejött Jeff Daniels-el. Amúgy nem volt valami jó film, csak úgy bírtam végignézni, hogy közben egyfolytában kajáltam. Aztán volt egy olyan, amit amúgy az anyukám nézett, amiben Jason Schwartzman-nak ilyen óriási, sűrű bajusza van, és magyarul nagyon hülye szinkronja. Van is vele egy interjú ezzel kapcsolatban az origo-n, és állítólag ő találta ki, hogy ilyen hülyén nézzen ki a filmben. És már nem vagyok benne biztos, mert csak félig figyeltem oda, de azt hiszem ő volt az, aki megdugott egy indiai csajt a vonaton. Ez már alapjában véve is szokatlan.

Volt még egy harmadik film, amiben az egyik nő játszott a Született feleségekből, de elég gáz volt, csak azért említem meg, hogy teljes legyen a sor. Ja meg még egy dán filmet láttam, amiben volt egy lány, aki azért halt meg, mert jehovás volt, és úgy döntött, hogy nem kér vérátömlesztést. Azért kíváncsi lennék egyszer egy olyan szektás filmre, amit a szektások csinálnak. Olyanra, amiben a végén nekik lesz igazuk, és nem az a tanulsága, hogy milyen királyul döntött a lány, aki otthagyta őket a picsába. Tuti nagyon béna film lenne, de legalább még egy ok lenne, hogy gáznak tartsam őket. Van egy barátom, aki eléggé otthon van az ilyen vallástudományos dolgokban, és egyszer mikor ott álldogáltak náluk a jehovások a kapuban, kiment, és elkezdte kioktatni őket, mert többet tudott a hülye elveikről, mint ők maguk. Úgyhogy inkább elszégyellték magukat és elhúztak. Ez pont olyan, mint mikor elképzelem, hogy ha legközelebb leszólít egy lenyúlós punk az Örsön, akkor majd azt mondom neki, hogy adok egy százast, ha fel tud sorolni három Minor Threat számot. Nem csak amiatt, mert elveim vannak, hogy ennyit legalább tudjon már, ha az emberek róla mintázzák az agyukban, hogy milyen is egy punk, hanem inkább azért, mert őszintén kíváncsi vagyok, hogy menne-e neki. Talán majd nyárra összeszedem a bátorságom. Akkor úgyis minden könnyebb.

Adverts in the air

Egyre nehezebben viselem már az ilyen időszakokat, mikor másfél hét alatt be kell vágnom a svéd nyelvészetet svédül, úgy hogy kb. egy éve nem használtam a nyelvet, és tudom, hogyha megbukok, akkor kirúgnak az egyetemről. Bár már tudom, hogy semmi nem lehetetlen, mióta sikerült áthúznom a fejem egy fekete garbó nyakán, ami percekig lehetetlennek tűnt, amíg be volt oda szorulva. Szóval most, hogy végre vége, és átmentem, kezdődik minden elölről azzal, hogy nem egész két hónap alatt meg kéne írnom egy szakdolgozatot. Na mikor ekkora a feszültség, akkor van Adverts a levegőben.
A múlt hét végére olyan mértékben korlátozódott a kifejezőképességem, hogy elfelejtettem azt a szót, hogy ultrahang, viszont használtam olyan kifejezéseket, mint például, hogy „ezt skubizd!”. Két 20 tagból álló nyelvészeti kifejezés között pedig azon gondolkoztam, hogy maximum olyan diszkóba lennék hajlandó betenni a lábam, ahol Titus Andronicus szól. Mert az olyan táncolós meg ugrálós, és valahogy olyan modern, mint a 19. század végén élt oklahomai lányoknak a rágógumi. Bár azért valószínű a legmenőbb ruhámat kéne felvennem, és be kéne drogoznom, hogy el tudjak vegyülni egy Titus Andronicus-os közönségben.
Ha lenne egy zenekarom, akkor olyan neve lenne, mint a Someone Still Loves You Boris Yeltsin-nek, csak én sose tudnék kitalálni ilyen jót. Az biztos, hogy nem The ….s lenne. Hanem valami ilyen hosszú és bájos. Sokszor zenekarok neveiből meg lehet mondani, hogy jó zenét játszanak-e. De én például a Someone Still Loves You Boris Yeltsin nevéből nem tudnám megmondani, hogy jó-e. A legegyszerűbb azokat felismerni, amik tutira szarok: hogy játszhatnának jó zenét valakik Stratovarius névvel? Úgy hangzik, mint valami édesvízi finn halfajta. Meg amúgy is, ha valaki ujjatlan pólóban van, és hosszabb a haja, mint nekem, mikor 13 évesen levágattam, az már gyanús. Mármint, ha nem lány. A neve alapján az American Nightmare is lehetne valami dagadt tinédzserekből álló death-metal zenekar, lehetne. Azt már nem tudom, hogy ebből most hogy fogok kikeveredni, mert alapjában véve csak azt szerettem volna leírni, hogy Boris Jetsin-ről tök vicces videók vannak a youtube-on. Azért fura Putyin után megnézni olyanokat, hogy egy tökrészeg ember nők fenekére csapkod.
Letöltöttem egy shoegaze-válogatást, és van egy elméletem arról, hogy Rádi Gabinak is megvan, és emiatt döntött úgy, hogy ő nem szereti a shoegaze-t. Borzasztó volt ez a sok dal egymás után, tisztára frusztrált lettem a végére. És az a baj, hogy volt közte pár jó szám, de már nem emlékszem melyikek voltak, így majd újra meg kell hallgatnom. Az is lehet, hogy több jó szám is volt rajta, sőt még az is, hogy majdnem mind jó volt, de ez így egybefolyva olyan volt, mintha az elfekvőben túl sok morfiumot adagoltak volna az infúziómba. Shoegaze válogatás kazettával senki ne próbáljon meghódítani!

Punk, punk, punk

Fikázni, és inget hordani még 2010-ben is menő: