you can't tell me what to do

Kilakkoztam a körmöm. Szerintem erre 8 éves korom óta nem volt példa. Bár most is kb. olyan a kézügyességem, mint akkor volt, és csomószor kimentem a vonalból. Lehet, hogy agykárosodást okozott, hogy túladagoltam magam Descendents-el. Bár, ha jól emlékszem, sehol sem énekelnek arról, hogy „Fesd ki a körmöd!”. Még szerencse, mert akkor a koncertfelvételek tele lennének színes körmű fiúkkal, és az olyan lenne, mintha finn metál rajongókat néznék.

A Milo Goes To College pont azt az érzést hozza ki belőlem, mikor legszívesebben leordítanám, vagy fellökném azokat az öregasszonyokat, akik annak ellenére lökdösnek a buszon, hogy tudják, hogy nem tudok arrébb menni. Lázadó és beletörődő egyszerre. Az is elég nekem, ahogy elképzelem, hogy rájuk borítom a krumplit a húzogatós szatyrukból, a valóságban nem teszem meg. Ha lenne időgépem, és visszamehetnék egy ’80 valahányas koncertjükre, előbb betanulnám gitáron mondjuk a Parents-t, és én játszanám az egyik koncerten. Hogy hogyan? Szerintem akinek időgépe van, annak ezt már semmiség elintézni. A Descendents egy olyan zenekar lehetett régen, amiben nagyon jó volt játszani. Olyan mindenbe beleszarós, de mégis kerek egész. Mint a gyros, amiből minden kifolyik az alján bele a kabátod ujjába, de mégis finom. Mellesleg van egy rész a Szívek szállodájában, ahol Rory rock meg punk zenekarokról beszél, akiknek a tagjai valami durva dologból szereztek diplomát, és emlékszem, hogy mondja például a Bad Religion-t, a Descendents-t viszont nem, pedig a biokémia nálam azért rajta van a durva dolgok listáján.

Ma ellógtam az egyik órám, és észre se vettem. Az egyetemről már nem olyan jó lógni, mint a gimiből. Még ha kötelező is egy órára bejárni, a tanárok általában leszarják, hogy ott vagy-e. (Lehet, hogy ők is Descendents-t hallgatnak.) A gimiben viszont örökké az orvoshoz kellett járkálni igazolásért, és még ha szereztem, akkor is rondán nézett rám az osztályfőnök, mert tudta, hogy nem voltam beteg. Akkoriban minden lógással töltött perc édes volt. Nem is az volt jó, mikor szimplán otthon maradtam, hanem mikor bementem, és a barátnőmmel úgy az első óra után elhúztuk a csíkot. Mások mindig féltek, ha lógtak, de mi annyira pofátlanul csináltuk, hogy szinte már nem volt vesztenivalónk. A tesi órákat úgy untuk, hogy legtöbbször már arra se szakítottunk időt, hogy felmentést hamisítsunk az ellenőrzőnkbe. Volt hogy fogtuk magunkat, és amíg a többiek egyensúlyoztak a gerendán, addig mi lementünk egy közeli helyre pizzázni. Vagy felmentünk abba az alja kocsmába, aminek kecskéket tartottak kertjében, és ahol a másik tesi tanár minden hétvégén megdugatta magát valakivel, és sört vagy fröccsöt ittunk. Vagy csocsóztunk. De azt ritkán. És akkor is úgy, hogy egyszerre dobtuk be mind a 10 golyót, mert amúgy uncsi volt. Anikó az egyetlen igazi barátnőm, és nagyon szeretem. Olyan vagyok mint Ő, és Ő olyan mint én. Nem csak a gondolataink egyeznek, meg az ahogy beszélünk, de még külsőre is hasonlítunk, annyira hogy minimum testvéreknek néznek, de olyan is volt, aki megkérdezte, ikrek vagyunk-e. És bár szerintem Ő sokkal szebb nálam, örülök, ha hasonlítok Rá. Ő az akivel együtt álmodoztam 16 évesen mindenféléről, és akihez az akkori emlékeim, meg a mostaniak is, örökre kötni fognak. De mindehhez milyen zene passzolhatna?

Részben a The Sunday Reeds biztos. Ők jelentik azt a kocsmát, ahová jártunk, amíg be nem zárt, és aminek a legmocskosabb volt a wc-je, amit valaha életemben láttam, már-már olyasmi, mint a Trainspotting-ban. A Sunday Reeds azért is illik bele a képbe, mert mégiscsak egy lány énekel benne, akivel ugye ugyanaz a nemünk. Meg annak ellenére, hogy valóban érezhető benne 1-2 csipetnyi minden zenekarból, ami inspirálta őket, mégis inkább úgy képzelem el, hogy Ian Curtis járt olyan lebujokba, ahol ilyen zenék szóltak, mintsem hogy a SR nőtt volna ki a Joy Division-ből. A Sunday Reeds régi hatású és mocskos. De nem úgy mocskos, hogy lecsöpögtettem a pulcsimat kecsappal, hanem úgy, hogy szakadt az ingem, és 4 napja nem fürödtem. Radiohead-nek is kell benne lenni, mert akkoriban rekordokat döntöttem a hallgatásával. Akkor még Thom Yorke nem vonaglott bőrszerkóban díjátadókon, szimfónikus zenekarokkal a háta mögött, hanem csak bevásárló kocsikban énekelt arról, hogy szar az élet. Aztán Moldy Peaches az aranyossága, Pissed Jeans az élessége, Vicious a romlottsága, Film School a homályossága, Pains of Being Pure at Heart a bája, Eat Skull a zajossága és a Nirvana az MTV2 miatt. Persze ezeket mind csak utólag beleképzelve. Meg hát ott lenne a Joy Division inkább még Warsaw-ként, meg persze a Dinosaur Jr. és a Sonic Youth és még nagyon sok minden. De nagyon-nagyon benne van a Descendents is. Ha soha nem is tudtam erről, mert nem a fülemben volt, hanem a lelkemben, még ha ez bénán hangzik is. Ott várakozott, csendben, türelmesen, amíg a langyi zenéken keresztül utat talált magának. Soha nem tudom már meg, milyen lett volna 15 évesen a Suburban Home-ot bömböltetni a szobámban, és ez eléggé elszomorít. Mondjuk azon az órán, ahol a képbenyomásos dolgot tanították, ott még arról is volt szó, hogy az életszakaszok az utóbbi évtizedekben kitolódtak, és a 25 évesek is még úgy élnek, mint a tinédzserek. Najó, most ezért komolyan diplomát fogok kapni?

Under the circumstences...

Nick Hornby frissen beszerzett olvasónaplóját szorongattam, miközben másodszorra is megnéztem a Rocket Science-t, és úgy éreztem, boldog vagyok. Az új könyvekért mindig rajongok egy ideig: nézegetem a borítójukat, szagolgatom őket meg ilyenek. Erről már egyszer írtam egy könyvajánlóban is az újságba, pedig akkor még egy sort se olvastam belőle. A filmet meg nem csak azért néztem meg újra, mert hadarnak benne és nehéz megérteni, hanem azért is, mert nagyon tetszett. Hal Hefner ugyanúgy a világ legnagyobb lúzerének van beállítva, mint sok más hasonló film főszereplője. De szerintem sokkal jobb náluk. Mert például Napoleon Dynamite szerintem szimplán hülye, Hal Hefner viszont iszonyú jófej, és ez még annak ellenére is nyilvánvaló, hogy annyira dadog, hogy tizenvalahány évébe telik, mire sikerül kimondania a kajás pultnál, hogy pizzát kér. És attól, hogy jófej, én is jófejnek érzem magam, amiért látom, hogy ő az. Mert Ginny például nem látta, és inkább a nyálas indiai sráccal smárolt a könyvtárban, mint Hal-el, aki pedig totálisan odavan érte.

Volt egy olyan órám, ahol többek között azt tanították, hogy az emberek azért rajonganak, meg azt veszik meg, amit leginkább a képükbe nyomnak. Mondjuk ezért az egy mondatért tuti nem érné meg egyetemre járni. Pedig az emberek általában szeretik azt gondolni, hogy kurvára egyedi ízlésük van mindenben, aztán egyszer csak kiderül, hogy mindent eldöntenek helyettük. Én mondjuk nem vagyok az összeesküvés-elméletek híve: nem gondolom, hogy a zsidók elveszik a macim vagy hogy a fogkrémgyártók találták csak ki, hogy naponta többször kell fogat mosni, hogy több fogkrémet adjanak el. Választása mindenkinek van. És szerintem leginkább azt kell eldönteni, hogy foglalkozunk-e ilyen hülyeségekkel, vagy egyszerűen csak leszarjuk. Olyan mondatokkal dobálózni, hogy a média meg a bulvár elbutít, szerintem már régen felesleges, mert azért nem érdemes kinyitni a szánkat, hogy mindenki számára evidens dolgokat ismételgessünk. Azokat se csíptem soha, akik azzal akarták bizonyítani a jófejségüket, hogy a Győzike show-t szidták meg hangoztatták, hogy mekkora primitív műsor, és bizonygatták, hogy sose nézték. Ki a szart érdekel? Ha engem nem érdekel valami, akkor egyszerűen nem nézem, vagy nem foglalkozok vele. A Viva+ slágerlistájáról sem ismerek lassan egy előadót se, de nem is érdekel. Pedig hivatalosan az az, ami a képembe van nyomva, nem? Meg ha igazi lány lennék, „csajos romantikus vígjátékokat” kéne néznem a moziban? Fejős Éva könyveiről pedig már annyi reklámot láttam, hogy néha már komolyan úgy érzem, hogy lassan a barátnője leszek. Szóval alapjában véve úgy gondolom, hogy nem érdekel, hogy mit nyomnak a képembe. És nem úgy, hogy alapból elítélném azokat a dolgokat, csak feleslegesnek tartom foglalkozni a „képbe nyomás” tényével. Van olyan, amit elfogadok, annak ellenére, hogy nem magam választottam. Megnéztem filmeket, amiket a punkportálon ajánlottak. Ez nem ugyanolyan? Fú, és akkor most én vagyok a nagy megvezetett. Ki a szart érdekel? Annyira unom már az olyan írásokat, meg az olyan embereket, akik örökké csak panaszkodni tudnak, és kritizálni. Akik azokat kritizálják, akik mindenki mást kritizálnak, meg ilyenek. Fárasztó, és olyan felesleges.

Volt az életemben egy olyan fél év, amikor minden rossz volt. Akkor semmit nem vettem komolyan, kb. semmi nem érdekelt, nem is nagyon csináltam semmit. Most viszont máshogy vannak a dolgok, és azt hiszem nagy bátorság kellett ahhoz, hogy komolyan merjek venni dolgokat. Mert ha már valamit komolyan veszel, akkor mindig ott van a csalódás lehetősége, meg azé, hogy utólag kiderüljön, hogy hülye voltál. Nem nagy dolgokra gondolok amúgy, csak olyasmire, hogy izgatott, hogy mi lesz a szakdogám címe, és nem „leszarom, majd lesz valami” volt a hozzáállásom. Vagy hogy lementem az újság szerkesztőségi hétvégéjére, és jól éreztem magam. És pont amiatt nem akarom rosszul érezni magam, hogy jól éreztem magam. Hal Hefner is komolyan vette a vitacsoportot, ami alapjában véve hülyeség, de neki fontos volt. És én is csak olyan dolgokat akarok komolyan venni, amik érdekelnek, és tényleg fontosak nekem.

Itt az egyik kedvenc mondatom a Rocket Science-ből:

- Tell her that, will you? Just assure her that I’m done with masturbation and I’m ready to show her.