Kilakkoztam a körmöm. Szerintem erre 8 éves korom óta nem volt példa. Bár most is kb. olyan a kézügyességem, mint akkor volt, és csomószor kimentem a vonalból. Lehet, hogy agykárosodást okozott, hogy túladagoltam magam Descendents-el. Bár, ha jól emlékszem, sehol sem énekelnek arról, hogy „Fesd ki a körmöd!”. Még szerencse, mert akkor a koncertfelvételek tele lennének színes körmű fiúkkal, és az olyan lenne, mintha finn metál rajongókat néznék.
A Milo Goes To College pont azt az érzést hozza ki belőlem, mikor legszívesebben leordítanám, vagy fellökném azokat az öregasszonyokat, akik annak ellenére lökdösnek a buszon, hogy tudják, hogy nem tudok arrébb menni. Lázadó és beletörődő egyszerre. Az is elég nekem, ahogy elképzelem, hogy rájuk borítom a krumplit a húzogatós szatyrukból, a valóságban nem teszem meg. Ha lenne időgépem, és visszamehetnék egy ’80 valahányas koncertjükre, előbb betanulnám gitáron mondjuk a Parents-t, és én játszanám az egyik koncerten. Hogy hogyan? Szerintem akinek időgépe van, annak ezt már semmiség elintézni. A Descendents egy olyan zenekar lehetett régen, amiben nagyon jó volt játszani. Olyan mindenbe beleszarós, de mégis kerek egész. Mint a gyros, amiből minden kifolyik az alján bele a kabátod ujjába, de mégis finom. Mellesleg van egy rész a Szívek szállodájában, ahol Rory rock meg punk zenekarokról beszél, akiknek a tagjai valami durva dologból szereztek diplomát, és emlékszem, hogy mondja például a Bad Religion-t, a Descendents-t viszont nem, pedig a biokémia nálam azért rajta van a durva dolgok listáján.
Ma ellógtam az egyik órám, és észre se vettem. Az egyetemről már nem olyan jó lógni, mint a gimiből. Még ha kötelező is egy órára bejárni, a tanárok általában leszarják, hogy ott vagy-e. (Lehet, hogy ők is Descendents-t hallgatnak.) A gimiben viszont örökké az orvoshoz kellett járkálni igazolásért, és még ha szereztem, akkor is rondán nézett rám az osztályfőnök, mert tudta, hogy nem voltam beteg. Akkoriban minden lógással töltött perc édes volt. Nem is az volt jó, mikor szimplán otthon maradtam, hanem mikor bementem, és a barátnőmmel úgy az első óra után elhúztuk a csíkot. Mások mindig féltek, ha lógtak, de mi annyira pofátlanul csináltuk, hogy szinte már nem volt vesztenivalónk. A tesi órákat úgy untuk, hogy legtöbbször már arra se szakítottunk időt, hogy felmentést hamisítsunk az ellenőrzőnkbe. Volt hogy fogtuk magunkat, és amíg a többiek egyensúlyoztak a gerendán, addig mi lementünk egy közeli helyre pizzázni. Vagy felmentünk abba az alja kocsmába, aminek kecskéket tartottak kertjében, és ahol a másik tesi tanár minden hétvégén megdugatta magát valakivel, és sört vagy fröccsöt ittunk. Vagy csocsóztunk. De azt ritkán. És akkor is úgy, hogy egyszerre dobtuk be mind a 10 golyót, mert amúgy uncsi volt. Anikó az egyetlen igazi barátnőm, és nagyon szeretem. Olyan vagyok mint Ő, és Ő olyan mint én. Nem csak a gondolataink egyeznek, meg az ahogy beszélünk, de még külsőre is hasonlítunk, annyira hogy minimum testvéreknek néznek, de olyan is volt, aki megkérdezte, ikrek vagyunk-e. És bár szerintem Ő sokkal szebb nálam, örülök, ha hasonlítok Rá. Ő az akivel együtt álmodoztam 16 évesen mindenféléről, és akihez az akkori emlékeim, meg a mostaniak is, örökre kötni fognak. De mindehhez milyen zene passzolhatna?
Részben a The Sunday Reeds biztos. Ők jelentik azt a kocsmát, ahová jártunk, amíg be nem zárt, és aminek a legmocskosabb volt a wc-je, amit valaha életemben láttam, már-már olyasmi, mint a Trainspotting-ban. A Sunday Reeds azért is illik bele a képbe, mert mégiscsak egy lány énekel benne, akivel ugye ugyanaz a nemünk. Meg annak ellenére, hogy valóban érezhető benne 1-2 csipetnyi minden zenekarból, ami inspirálta őket, mégis inkább úgy képzelem el, hogy Ian Curtis járt olyan lebujokba, ahol ilyen zenék szóltak, mintsem hogy a SR nőtt volna ki a Joy Division-ből. A Sunday Reeds régi hatású és mocskos. De nem úgy mocskos, hogy lecsöpögtettem a pulcsimat kecsappal, hanem úgy, hogy szakadt az ingem, és 4 napja nem fürödtem. Radiohead-nek is kell benne lenni, mert akkoriban rekordokat döntöttem a hallgatásával. Akkor még Thom Yorke nem vonaglott bőrszerkóban díjátadókon, szimfónikus zenekarokkal a háta mögött, hanem csak bevásárló kocsikban énekelt arról, hogy szar az élet. Aztán Moldy Peaches az aranyossága, Pissed Jeans az élessége, Vicious a romlottsága, Film School a homályossága, Pains of Being Pure at Heart a bája, Eat Skull a zajossága és a Nirvana az MTV2 miatt. Persze ezeket mind csak utólag beleképzelve. Meg hát ott lenne a Joy Division inkább még Warsaw-ként, meg persze a Dinosaur Jr. és a Sonic Youth és még nagyon sok minden. De nagyon-nagyon benne van a Descendents is. Ha soha nem is tudtam erről, mert nem a fülemben volt, hanem a lelkemben, még ha ez bénán hangzik is. Ott várakozott, csendben, türelmesen, amíg a langyi zenéken keresztül utat talált magának. Soha nem tudom már meg, milyen lett volna 15 évesen a Suburban Home-ot bömböltetni a szobámban, és ez eléggé elszomorít. Mondjuk azon az órán, ahol a képbenyomásos dolgot tanították, ott még arról is volt szó, hogy az életszakaszok az utóbbi évtizedekben kitolódtak, és a 25 évesek is még úgy élnek, mint a tinédzserek. Najó, most ezért komolyan diplomát fogok kapni?
Kurvára örültem, mikor a lógásaitok feltüntek az egész osztálynak, mert végre nem éreztem azt állandóan, hogy engem figyelnek, aki szintén inkább a kecskéket tartó kocsmában töltötte felesleges idejét, meg direkt a szünetekben másolta le másokról a leckét, meg aki könyveket lopott a könyvtárból. Bár néha vittem is be utcán talált könyveket, gondoltam így fair.
VálaszTörlésSzóval olyanok voltatok nekem, mint Nagy Ferónak a 80-as években a magyarpunk, végre leszállt rólam miattatok a hivatalos közeg, és ez tök jó volt, mert én is tovább vihetettem ezeket a dolgokat, bár mivel kényelmes voltam, mindig figyeltem, hogy ne előzzelek meg titeket, nem szerettem volna újra a figyelem középpontjában lenni. Tök jól meg voltam így magamnak a folyosókat járva, Lawrence Arms-t, Red Line Offside-ot és Shelter-t hallgatva.
Annó valamelyik meg nem nevezett osztálytársunk meg is mondta nekem, hogy én ott rontódtam el, hogy 15 évesen elkezdtem gördeszkázni :-)))
Tényleg! Mi is mindig loptunk könyveket a könyvtárból. De mindig úgy gondoltam, hogy úgyse venné ki azokat senki, és jobb helyen vannak nálam.
VálaszTörléshurrá, végre itt vagyok:) mondanom sem kell, hogy mennyire tetszik a blogod ;) a rólam szóló rész pedig sosem lehet eléggé szentimentális :P
VálaszTörlés