Fluff Fest 2009

Életem első Fluff Fest-jének több tanulsága van. Például, hogy ha nagyon fáradt vagyok, akkor mégiscsak tudok ülve aludni.
Csütörtök éjjel indultunk, és aznap még dolgoztam, úgyhogy iszonyú álmos voltam. Reggel már Rokycanyban voltunk, és sikeresen felvertük a sátrakat egy rakás szar mellett, aminek a második napra már kezdett észrevehetetlenné válni a szaga. Maga a hely olyasmi volt, amire számítottam, talán kicsit még jobb is, nem volt annyira kopár, mint gondoltam, és tehenek sem legeltek mellettünk alvás közben. A Senata Fox volt az első zenekar, amit teljes egészében láttam, és pozitív csalódás volt az ikreknek tűnő tagokkal meg a hiperaktív énekessel. Egész kellemes volt. Ezután erőt vett rajtam a hetek óta tartó napi 5-6 óra alvás, és ledőltem kicsit a sátorban, ahol 1-2 órát aludtam a 40 fokban. A Kingdom-ot szerencsére átaludtam, mintha csak tudná a szervezetem, hogy mikor lehet lefeküdni. Az Analena-ra keltem, és az is igazán tetszett, pedig otthon nem hallgatok ilyen zenét. De jófejnek tűntek, és az ilyesmi mindig sokat dob nálam egy zenekar megítélésénél. A To Kill-t és a másnapi Trial-t pedig egy kalap alá veszem. Mindkettő az a fajta sablon hardcore, amire itt sokan vártak, így ment a stage diving meg a body surfing. Valamennyit néztem mindkettőből, de a számok közötti világmegváltó szövegelés mindkettő esetében rohadtul idegesített. Annyira szükségtelen az egész, és nem tudok mit kezdeni vele. 10 körül lefeküdtünk aludni, hogy másnapra már normális emberek lehessünk. Az éjszakai kis esőtől sikeresen beázott a sátrunk, így másnap átköltöztünk a nagyobba hárman nyomorogni.
Szombat reggel rossz időre ébredtünk, így úgy döntöttünk bemegyünk Pilsenbe nézelődni. Bevásároltunk a helyi Tescoban, aztán elmentünk a sörgyárba. Itt túl hosszú várakozás következett, és sajnos kisebbségben maradtunk azzal a tervünkkel, hogy vissza akarunk érni a Press Gang-re. De legalább a jegyárus csaj rendes volt, és azt mondta mind diákoknak nézünk ki, így bemehettünk fél áron. Magából a sörgyári kis túrából szerintem 2 dolog fog megmaradni: 1. vajon miért volt tenisz ruhában az idegenvezető srác?, 2. a rohadt büdös. Olyan szag volt, mintha egy kis teremben lennék, ami meg van pakolva 100 kiló romlott rakott káposztával. Viszont mentünk egy emeletet Csehország legnagyobb liftjében. És a végén kaptunk egy pohár friss pilseni sört is, talán 800 Ft-ot megért. Annyit viszont nem biztos, hogy lekéssem a Press Gang-et. Szerettem volna elmenni a Fluff-ra, hogy lássam, mennyi igaz az, amit mások mesélnek róla, de féltem tőle, hogy nincs a setlisten túl sok zenekar, ami lázba hozna. A Press Gang-et még sose láttam, és most nagyon akartam, de nem jött össze. Biztos lesz még rá lehetőségem, de ez akkor is szívás. A Burial alatt kissé letargiába zuhanva üldögéltem a kocsinál, a következő zenekarokat is csak úgy ímmel-ámmal néztem meg. A Fall of Efrafa-ra tettem túl magam a szar az élet-érzésen. Döme belinkelte nekem korábban a myspace-üket és azt hittem ők tuti végig fogják szövegelni az egészet a vallásellenes dumájukkal, de végül is az elején eltolta az énekes a hülyeségeit, és utána játszottak rendesen. Az egész kb. 4-5 szám volt, néha tetszett, de egészében túl vontatott volt. Minek kellenek 8 perces számok? Már csak azokra is gondolhatnának, akik a színpadon bólogatnak, hogy a végére, kiakad a nyakuk. A Victims nem volt rossz, bár én kicsit bénábbra számítottam, túl profik voltak, de azért tetszett. Ez volt az egyetlen nap, amikor ellátogattam a party sátorba, köszönhetően többek között annak, hogy estére iszonyú hideg lett, ott meg kis helyen sok ember jól felmelegítette a levegőt. Azért fura látni, hogy ilyen emberek is elviselik az ilyen táncolós közeget. Én nem akarom megjátszani magam, előfordult h egy-egy eltés bulin magyar retró számokra roptam lelkesen, de ez azért nem jellemző. Meg úgy vagyok vele, hogy ha már oda megyek, akkor nem fogok egy helyben toporogni, és szégyenlősködni, hanem inkább hülyét csinálok magamból. Most is így volt, össze-vissza ugráltam, teli torokból üvöltöttem a Depeche Mode számok szövegét, meg összetiportam pár lábat az alatt a negyed óra alatt, amíg bent voltam.

Aztán elég jót aludtam a sátorral az arcomban, mivel annyi helyem volt, hogyha kifelé fordultam nem maradt hely közöttünk. Éjjel felébredtem rá egyszer, hogy beleüt a hideg az orromba, de átvészeltem.
Vasárnap már szebb időre ébredtünk, és el is indultunk rögtön a strandra. Ránk fért már egy kis víz. Megint sikerült diákjeggyel bejutni, így olcsón megúsztuk. De napos-felhős idő ellenére rohadt hideg volt, főleg a víz. Csak egyszer merészkedtem bele. Kétszer is ettünk az egyik strandi étteremben, úgyhogy tele hassal meg pontyszagúan értünk vissza az As We Figth-ra meg a Shipwreck-re, amik régen talán érdekeltek volna, de most leszartam őket. A Death Is Not Glamorous-al kb. úgy voltam, mint a Propagandhi-val, hogy nekem valahogy túl dallamos. De mégis meghallgattam Pesten is a Propagandhit a bejárat előtt, meg most is megnéztem a DING-et. És nem állíttom, hogy sokat fogom hallgatni bármelyiket is, de néha azért ott lesznek a listámon. A koncert pedig kifejezetten tetszett. Ez volt az egyetlen olyan, ahol tényleg aranyos volt a tudat, hogy itt vagyok egy mezőn, és sok gyerekesen lelkesedő emberrel fényes nappal egy hc/punk zenekar koncertjén ringatom a lábam a ritmusra. Az An Albatross elég beteg volt, nem is biztos, hogy ilyen helyre valók. Inkább egy angliai alter fesztiválon képzelem el őket, ahol a beszívott britek még 3 óra múlva is az énekes akrobata gyakorlatain röhögnek. De amúgy elviselhető volt, nem unatkoztam halálosan. A Rise And Fall-t már nagyon rég meg akartam nézni. Hátha Laci nem csak azért hordja mindig a pulcsijukat, mert nincs neki másik. Azt hozták, amire számítottam. Gördülékeny és erőteljes volt az egész, még akkor is ha a végén kimentem kaját venni. Nem kifejezetten az a zene, amiért rajongok, de valamiért mégis tetszik. És ez nem azt jelenti, hogy tetszenek az ilyen zenét játszó zenekarok, hanem hogy konkrétan ez tetszik. A Ratos De Porao színpadképileg
úgy nézett ki, mint valami korosodó kalóz-metált játszó banda egy motoros találkozón. Lehet, hogy jó volt, másoknak tetszett. Én nem tudom, mert valaki eltüntette a kocsi kulcsot, és addigra már annyira fáztam pulcsi nélkül, hogy nem tudtam gondolkozni. De annyit tudok, hogy ilyen körülmények között kicsit hosszúnak tűnt a koncertjük. Kifelé menet még szert tettem egy Hüsker Dü pólóra, amivel már az első nap óta szemeztem, mégis csak akkor szántam rá magam, mikor a disztrós srác már leragasztotta a pólós dobozokat. Ezután megdönöttük a guiness rekordot, nagyon gyorsan lebontottuk a sátrakat és összepakoltunk mindent, aztán még benéztünk a Have Heart-ra. Talán még ez volt a legélvezhetőbb az előző napi főzenekarok után, az tuti, hogy a színpadon lévők mind ötösre betanulták a szövegeket.
A kocsinál még várakoznunk kellett, mert hiányzott valaki. A mellettünk parkoló kisbuszos horvátok már 3 napja folyamatosan füvet szívtak, és ez vasárnap estére megtette a hatását. Elkezdtek bömböltetni valami buzi-hardcore-t, circle pit ment a kocsi körül, ordítoztak, a kocsi tetejét használták színpadnak, és onnan ugráltak egymásra. Szerintem elég vicces volt, engem nem idegesített, még kedvem is lett volna beszállni, de már indultunk haza (nem mintha amúgy beszálltam volna). Az úton már sokkal többet tudtam aludni, mint odafelé, így nem is fáradtam ki annyira.
Ott helyben is tetszett a fesztivál, de így visszagondolva még inkább. Most én is kicsit depressziós lettem. Amiatt, amiről már sokan sokat meséltek nekem. Például mikor hazajönnek egy turnéról, ami nagyon jól sikerült, és megint bele kell rázódni az otthoni életbe, mikor már olyan rég vártad, hogy végre kiszakadhass egy kicsit. Holnap reggel dolgozni kell mennem, és még csak kilátásom sincs, hogy mikor lesz újra valami kis változatosság. Rájöttem, hogy szeretek kialvatlanul délutáni koncertekre járni, meg sátorban vagy kocsiban nyomorogni. És a vegan kaja is finom volt, pedig húspárti vagyok. Tényleg van valami kis bája az egész fesztiválnak, örülnék ha még tartana egy kicsit.
Ha lefekszem ma aludni, majd arra fogok gondolni, hogy tényleg megtanulok rendesen gitározni, és nem csak a 2-3 akkordos számokat tudom lejátszani a Juno-ból. És akkor Lacival aranyos dolgokról fogunk énekelni két gitárral, és a Moldy Peaches-t fogjuk nyúlni, és annyi helyen játszunk, amennyin csak tudunk.

FUÚ

A lázas munkakeresésemet talán szüneteltethetem pár percre, hogy írjak a holnapi koncertről, mert talán nincs is más, amiért jobban tudnék lelkesedni. Amúgy a mai napra még egy kis sikerélmény is jutott, lettek diákmunkás helyek mozikban éhbérért, jelentkeztem egy semmit nem fizető újságírós gyakornoki helyre, ami valószínű már rég betelt, és holnap bemegyek egy Hősök teréhez közeli cukrászdába, ahová kisegítőt keresnek a nyárra, ahol sok nyafogó gyerekkel meg értetlen turistával találkozhatnék minden nap. Szóval ilyen mérhetetlenül sok lehetőség nyílt ma meg előttem, és bár egyikből sem lennék milliomos, ma már örülnék akármelyiknek. De a tapasztalatok azt mutatják, hogy nem kellek senkinek, úgyhogy inkább már nem is bizakodom előre.
Tavaly decemberben voltam a Fucked Up-on Bécsben. Busszal mentünk ki 5-en, és az éjszakát egy középkorú osztrák életművész belvárosi legénylakásában töltöttük, aki nem mellesleg szociológiát tanult, így láthattuk, mik a kilátásaink a jövőben. Az utazás meg a koncert előtt is benne volt már a levegőben, hogy ez valami rohadt jó lesz. De nem az a fajta érzés volt ez, mikor valaki eltervezi, hogy „na, akkor ennek most nagyon jónak kell lenni”, és rá is készül, aztán tutira hányás vagy sarokba kuporodott sírás lesz a vége, vagy a hazafelé út közben az a gondolat, hogy ez az este is felesleges volt. Nem számítottam rá, hogy jó lesz, talán direkt nem számítottam semmire, nem igazán pörögtem fel előtte, mégis miközben a vendéglátónk és a frissen felszedett nője után bukdácsoltam a millió karácsonyi égő alatt a koncert felé, valahol éreztem, hogy hazafelé vigyorogni fogok. A hely elég kicsi volt, meg drága, de ez sem zavart különösebben. Elég nagy csúszás volt, pedig aznap csak a FU lépett fel. A hirtelen keletkezett sok időt úgy töltöttük el, hogy konfettit gyártottunk, amit szét akartunk szórni a közönség örömére, de miután a pultos fiú ránk szólt, hogy ki fog dobni, feladtuk az ilyen irányú ambícióinkat. A kis és fülledt terem hamar megtelt, mi az „utolsóként mindenki elé beálló” taktikát alkalmaztuk. Én nem túl nagy sikerrel, mert már a Baiting the public alatt 4 sorral hátrébb szorítottak a fröcsögő szájú osztrákok, de annyira élveztem az egészet, hogy ez sem érdekelt. Soha nem aktívkodom koncerteken, a csendben bambulós fajta vagyok, de ezen a koncerten ugrabugráltam, mint a bakkecske, és a mellettem álló Csabinak szerintem minden egyes számnál elmondtam, hogy „ez az egyik kedvenc dalom”. Mindent eljátszottak, amit felírtam volna a kívánságlistámra, és úgy tűnt, ők is élvezik. Nem is akarok semmit hozzátenni, tökéletes volt. A kis terem inkább jót tett a bulinak, mint rosszat. Nagyon régen vagy inkább soha nem láttam olyat, hogy egy közönség ennyire egységesen jól érezte volna magát, legalábbis az első sorokból így tűnt. A végén kicsavartam a ruhámból a vizet, vettem egy pólót, az énekesnek meg az egyik gitárosnak forszíroztam Magyarországot, aztán vigyorogva jöttem fel a lépcsőn, mint szerintem mindenki más. Amúgy ez nem is múlt el másnapra, még hetekig ilyen maradtam.
Mikor láttam, hogy 8-án játszanak Bécsben, úgy gondoltam, hogy nem szeretnék kimenni rájuk, mert képtelenség, hogy még egyszer annyira jó legyen minden, mint télen volt. De azt hogy 9-én felszállok a Blahán a 74-es trolira, és az pár megállóval később letesz a Városligetnél, és ott láthatom a Fucked Up-ot, azt nem gondoltam. Nagyon várom, kíváncsi vagyok, hogy mennyiben lesz más, mint a bécsi volt, és hogy van-e arra lehetőség, hogy azt az élményt túl lehessen szárnyalni. Holnap este kiderül. De én az eksztázison már túl vagyok, tudom, hogy mire számíthatok, és szerintem nem tévedek, ha azt tippelem, hogy megint többet fogok mosolyogni, mint a számat biggyeszteni.
A Fucked Up nekem egy olyan zenekar, amit végre teljes egészében a magaménak érzek, és amiért merek rajongani. Nem mindig tetszik a körülöttük lévő felhajtás, meg a sztárolás, és sokszor úgy éreztem, hogy arra törekednek, hogy olyan zenét csináljanak, ami sokaknak tetszik. És be is jött nekik. Az a gondolat, hogy fülbemászó dalokkal szélesebb közönséget bolondítsanak magukba nem nagyon tetszik nekem, és nem is biztos, hogy így van. De még ha így is van, a Fucked Up egyszerűen annyira jó, hogy még ezt is leszarom és imádom őket tovább. Engem elbolondítottak és nem is akarok kijózanodni.

M Ward

Órák óta azon gondolkodom, hogy a ma vett 2 kifli, egy kefir és egy csipsz hány százalékát tette ki a teljes havi pénzemnek. M. Ward pedig jó alapot szolgáltat a számolgatáshoz. Kissé csökkenti a komfortérzetemet, hogy csak az ágy felét használhatom, mivel a másik fele tele van üres kajás zacskókkal, éjszaka levetett zoknikkal meg táskákkal. De legalább mindig van rá egy kis esély, hogyha megéhezek, találok valami maradékot.
Mikor megismerek valami új zenét, amire magamtól akadtam rá, mindig elfog az érzés, hogy igazából csak megjátszom magam. Mindent túl felületesen ismerek, nem tudom kívülről a több száz általam hallgatott zenekar összes albumának a címét, és bár régen ezt normálisnak ítéltem volna, a mai környezetemben úgy érzem, olyan vagyok, mint egy 60-as iq-jú retardált a zsenik között. Zenebuzikkal vagyok körülvéve. Én meg csak úgy tengődöm. Zenekarok teljes diszkográfiáját minősítem szarnak egyetlen szám vagy sárkányos tetoválás miatt. Nem tudom, hogy melyik zenekar melyik tagja ült börtönben öregasszonyok molesztálása miatt, vagy hogy ki mikor törte el a csuklóját. Sokszor még a tagok nevét sem tudom megjegyezni. És ha napokon keresztül dúdolgatok valami iszonyú jó dalt a fejemben, először azt hiszem, hogy azt én találtam ki, majd rájövök, hogy hallottam valahol, és fél év múlva beugrik, hogy melyik zenekaré. A számok csak pörögnek a lejátszómban, beleívódnak a fejembe, és teljesen összekavarodnak. Vannak persze kivételek: az igazán király zenék, amiket bármikor elsőre felismernék. De mások meg mindent elsőre felismernek.
A másik szörnyű eset, mikor felfedezek valami jó zenét, és felidegesítem magam azon, hogy ezt idáig hogy nem ismerhettem. Annyi indie-t hallgattam mostanában, és volt közte olyan, ami valamiért jobban tetszett, mint a többi, amik inkább a tucat kategóriába tartoztak. Letöltöttem egy M. Ward albumot, aztán még egyet, és kicsit szerelmes lettem. Aztán megláttam a last.fm-en, hogy én voltam a 344546., ha ez a szám mondjuk csak Brassóra vonatkozna, akkor én lennék majdnem az utolsó ember, aki még nem ismerte. De legalább most már ha hallom a nevét, nem csak arra fogok gondolni, hogy ő az a She&Him-es ember, hanem csak rá. És bár She&Him-et is szeretek hallgatni, ez még sokkal inkább tetszik és valószínű sokkal többet fog menni a gépemen. Mint mikor eszek valami vizezett csoki fagyit, és bár ízlik, mert ha csoki, akkor az rossz nem lehet (kivéve a szlovák csokikat), de hallásból ismerem már a belga csokis csoki darabokkal tökéletesített fagyit, gondolom, hogy az még finomabb, de a függőjévé csak az első kóstolás után válok. M. Ward valahogy különleges, olyan homályos az egész zene, néhány számnál úgy érzem, mintha valami füstös eldugott 80-as évekbeli szocialista bútorokkal berendezett lepukkadt szobában ülnék, máskor meg egészen modern. És itt lyukadtam ki újra ugyanoda, ahonnan elindultam. Hirtelen megtetszett valami, áradozok róla, pedig nem is ismerem igazán. De majd ha egyszer megutálom, akkor majd legalább lesz mit letagadni. Inkább hallgatom is és nem szövegelek róla.