Tavaly decemberben voltam a Fucked Up-on Bécsben. Busszal mentünk ki 5-en, és az éjszakát egy középkorú osztrák életművész belvárosi legénylakásában töltöttük, aki nem mellesleg szociológiát tanult, így láthattuk, mik a kilátásaink a jövőben. Az utazás meg a koncert előtt is benne volt már a levegőben, hogy ez valami rohadt jó lesz. De nem az a fajta érzés volt ez, mikor valaki eltervezi, hogy „na, akkor ennek most nagyon jónak kell lenni”, és rá is készül, aztán tutira hányás vagy sarokba kuporodott sírás lesz a vége, vagy a hazafelé út közben az a gondolat, hogy ez az este is felesleges volt. Nem számítottam rá, hogy jó lesz, talán direkt nem számítottam semmire, nem igazán pörögtem fel előtte, mégis miközben a vendéglátónk és a frissen felszedett nője után bukdácsoltam a millió karácsonyi égő alatt a koncert felé, valahol éreztem, hogy hazafelé vigyorogni fogok. A hely elég kicsi volt, meg drága, de ez sem zavart különösebben. Elég nagy csúszás volt, pedig aznap csak a FU lépett fel. A hirtelen keletkezett sok időt úgy töltöttük el, hogy konfettit gyártottunk, amit szét akartunk szórni a közönség örömére, de miután a pultos fiú ránk szólt, hogy ki fog dobni, feladtuk az ilyen irányú ambícióinkat. A kis és fülledt terem hamar megtelt, mi az „utolsóként mindenki elé beálló” taktikát alkalmaztuk. Én nem túl nagy sikerrel, mert már a Baiting the public alatt 4 sorral hátrébb szorítottak a fröcsögő szájú osztrákok, de annyira élveztem az egészet, hogy ez sem érdekelt. Soha nem aktívkodom koncerteken, a csendben bambulós fajta vagyok, de ezen a koncerten ugrabugráltam, mint a bakkecske, és a mellettem álló Csabinak szerintem minden egyes számnál elmondtam, hogy „ez az egyik kedvenc dalom”. Mindent eljátszottak, amit felírtam volna a kívánságlistámra, és úgy tűnt, ők is élvezik. Nem is akarok semmit hozzátenni, tökéletes volt. A kis terem inkább jót tett a bulinak, mint rosszat. Nagyon régen vagy inkább soha nem láttam olyat, hogy egy közönség ennyire egységesen jól érezte volna magát, legalábbis az első sorokból így tűnt. A végén kicsavartam a ruhámból a vizet, vettem egy pólót, az énekesnek meg az egyik gitárosnak forszíroztam Magyarországot, aztán vigyorogva jöttem fel a lépcsőn, mint szerintem mindenki más. Amúgy ez nem is múlt el másnapra, még hetekig ilyen maradtam.
Mikor láttam, hogy 8-án játszanak Bécsben, úgy gondoltam, hogy nem szeretnék kimenni rájuk, mert képtelenség, hogy még egyszer annyira jó legyen minden, mint télen volt. De azt hogy 9-én felszállok a Blahán a 74-es trolira, és az pár megállóval később letesz a Városligetnél, és ott láthatom a Fucked Up-ot, azt nem gondoltam. Nagyon várom, kíváncsi vagyok, hogy mennyiben lesz más, mint a bécsi volt, és hogy van-e arra lehetőség, hogy azt az élményt túl lehessen szárnyalni. Holnap este kiderül. De én az eksztázison már túl vagyok, tudom, hogy mire számíthatok, és szerintem nem tévedek, ha azt tippelem, hogy megint többet fogok mosolyogni, mint a számat biggyeszteni.
A Fucked Up nekem egy olyan zenekar, amit végre teljes egészében a magaménak érzek, és amiért merek rajongani. Nem mindig tetszik a körülöttük lévő felhajtás, meg a sztárolás, és sokszor úgy éreztem, hogy arra törekednek, hogy olyan zenét csináljanak, ami sokaknak tetszik. És be is jött nekik. Az a gondolat, hogy fülbemászó dalokkal szélesebb közönséget bolondítsanak magukba nem nagyon tetszik nekem, és nem is biztos, hogy így van. De még ha így is van, a Fucked Up egyszerűen annyira jó, hogy még ezt is leszarom és imádom őket tovább. Engem elbolondítottak és nem is akarok kijózanodni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése