Azt, hogy nem tudok néha mit kezdeni magammal, az is jól mutatja, hogy hosszú idő után hétfőn újra kimentem Gazdagrétre boltba. Valamit muszáj volt csinálnom, mert egyedül voltam a koliban mindenféle technikai eszköz nélkül. Még zenét se tudtam hallgatni, viszont majdnem megdöntöttem a rekordot a telefonomon lévő flipperen, amivel 2006 óta nem játszottam. Viszont a gazdagréti Match-ban minden megtörtént, amit Lenke néni boltjában is lehetett látni. Ketten álltak előttem a pénztárnál. Egy középkorú alkoholista ember, aki vett egy üveg vodkát, meg egy doboz tic-tac-ot. Szóval vagy még csajozni akart, miután betolt egy üveg vodkát, vagy a vodka+tic-tac kombinációval is lehet csinálni valami olyan kísérletet, mint a kóla+mentos-al. A másikuk pedig egy nyugdíjas néni volt, aki megkérte a pénztáros nőt, hogy előbb nézze meg mennyibe kerül a doboz tej, mielőtt beütné, mert lehet h nincs annyi pénze. Szóval Gazdagrét még mindig olyan, mint a Szomszédokban volt, bár kissé csalódás, hogy pedofilokkal meg náci újságot osztogató sátánistákkal most se találkoztam.
Egész hétvégén zenét akartam hallgatni, de pár hete újra kellett telepíteni a windows-t a gépemen, akkor kiírtam mindent, most meg valami baja van a cd-olvasónak, és nem hogy visszamásolni nem tudom a zenéimet, de még meghallgatni se. Úgyhogy maradt az a pár album, ami azóta a gépemen van, meg amiket azóta szedtem le, mert az itthoni net is olyan lassú, hogy azzal bármit letölteni kínszenvedés. Úgyhogy most szarrá fogom hallgatni az új A Place to Bury Strangers albumot, a Witch Hunt-ot meg a Toxic Reasons-t. Nem sok olyan zenekar van, amit egy másik zenekar egyik tagjának pólójáról ismerek, de a Toxic Reasons olyan, és nem is rossz, bár annyira sok 80-as évekbeli zenekar van, hogy őszintén szólva meghaladja a képességeimet, hogy normálisan rendszerezni tudjam őket az agyamban. A sok átlagos elhomályosítja a jókat, vagyis nehéz őket kikeresgélni. Na mindegy, a lényeg, hogy ha tényleg nem olvassa be a zenéimet a gép, akkor szeptemberben én leszek az, aki kívülről fogja fújni az összes Witch Hunt szöveget a koncerten.
De találtam még mást is a hétvégére, ami leköt. Regisztráltam egy oldalra, ahol csináltam magamnak virtuális könyvespolcot. És ez felélesztette bennem a régi lelkesedést, mikor még bele voltam bolondulva a könyvekbe, és volt, hogy 8-at olvastam egyszerre. Azóta is olvasok, de nem annyit, meg nem olyan intenzíven. Emlékszem, mikor először elolvastam egy normális regényt, amiben nem erdei állatok voltak a főszereplők. 11-12 éves lehettem, bementem a suli könyvtárába, és mondtam a könyvtáros néninek, hogy valami olyan regényt szeretnék, ami naplószerű. Ő kicsit keresgélt, aztán a kezembe nyomta az Anna Frank naplóját meg a Zabhegyezőt, hogy válasszak. És én a Zabhegyezőt választottam, pedig fogalmam sem volt, hogy ki az a Salinger. De most már tudom, és örülök, hogy vele kezdődött minden. Aztán Rory Gilmore-ra már nem csak abban hasonlítottam, hogy túl magas homlokom van, hanem abban is, hogy a gimi alatt a táskámban inkább regényeket hordtam, mint tankönyveket. Mert a regényekért is tudok úgy bolondulni, mint a zenékért. Vannak kedvenceim, amikért rajongok; szerzők, akikért időlegesen vagyok oda; regények, amiket csak ismerek, de még nem olvastam, és ki se tudom várni, hogy belekezdjek; meg olyanok, amikről először hallok, és el se tudom képzelni, hogy eddig hogy maradhattak ki. Szóval valahogy úgy van, mint a zenével. És már jó ideje nálam a zene szinte kiszorította a könyveket. Végül is nem volt baj, mert rengeteg olyat ismertem meg, amik mostanra már szinte hozzám tartoznak. Na de mégiscsak baj, mert azt hiszem, hiányoznak a könyvek, szóval megpróbálom őket egy szintre hozni. Olvassatok, mert az menő!
