Ezzel a fiúval amúgy még nem próbálkoztam, de egy másikat már megpróbáltam megtéríteni, annak ellenére, hogy tudtam, hogy semmi értelme fáradoznom. Mikor megkérdezte, hogy „és a System-ről mit gondolsz?”, akkor feladtam. Mikor valaki olyannal kerül szóba közöttünk a zene, akinek a füle az addigi élete során szűz maradt minden olyanra, amit én klassznak gondolok, akkor eltölt a reménytelen izgalom. Amellett, hogy kiszakadva a zenebuzi barátaim közül végre én lehetek a menő, aki olyanokról beszél, amikről mások még a büdös életben nem hallottak, sokkal jobb az, hogy minden ilyen kis beszélgetés során újraélem azokat az időket, mikor Laci megismertette velem a Xiu Xiu-t vagy mikor Rádi Pixies cd-t nyomott a kezembe. Olyan gyorsan jár az agyam azon, hogy miket akarok elmondani nekik, hogy szinte összeakad a nyelvem. Aztán mikor már a pulzusom felment 120-ra, észreveszem, hogy vagy már fél órája nem figyelnek oda, hogy mit beszélek, vagy épp most fut át az agyukon, hogy megszakítják velem a kapcsolatot, mert nem vagyok százas. Pedig olyan jó lenne, ha valaki értékelné az olyan felfedezéseimet, mint például hogy a Panic a Jesus and Mary Chain stúdiójában vette fel az egyik lemezét. Néha elfog a vágy, hogy tudjak ilyeneket, de nem tart túl sokáig. Mondjuk a szociológiatörténet nagyjainak megismerése iránti lelkesedésnél azért erősebb. Fennvolt az Anyukám Pesten a hétvégén, és ő meg például arra érez ellenállhatatlan vágyat, hogy mindenhol kitakarítson. Sokszor megbeszéltük már, hogy neki valami takarítói állás lenne az álommunka. A kollégiumi szobámban is rögtön elkezdett rendet rakni, annak ellenére, hogy én már pár órával előtte nagyjából megtettem ezt. De mégis segítettem neki, és közben Hüsker Dü-t hallgattunk, és egyszer sem kezdett el nyavalyogni, hogy milyen szar. A Hüsker Dü-vel amúgy az a bajom, hogy ha egyben hallgatom meg egy lemezüket, a végére totálisan kifáradok, mintha fizikailag tönkretenne. Esküszöm, hogy még a torkom is elkezd fájni, mintha én énekeltem volna végig az összes számot.
Szeretném, ha értékelnék, mikor azt fejtegetem, hogy szerintem a Nouns-on az Eraser-ben még csak tapogatózik a No Age, a Teen Creeps már olyan, mint egy kitörni készülő vulkán, a Sleeper Hold pedig maga az erő és a kiteljesedés. Az ilyen dolgokban megvilágosodni olyasmi, mint mikor valami fizikus egy újabb okoskodással még egy lépéssel közelebb kerül hozzá, hogy felfedezzen valami kibaszottul fontos dolgot. És a francba! Mégiscsak be kell adnom a derekamat, és elismerni, hogy mekkora király a My Bloody Valentine. Pedig régen az az albumuk volt a kedvencem, amiről később kiderült, hogy nem is az övék. Meg mindig azt mondtam, hogy a Black Tambourine vagy a Manhattan Love Suicides például jobb. Pedig mekkora jó már a My Bloody Valentine is! De legalább rájöttem. Mondjuk olyan is volt már, hogy egy zenekar egyik számán mindig kikészültem, hogy milyen lehozós, hogy nincs benne szöveg. Aztán a 4. hallgatás után rájöttem, hogy a fülhallgatónak mindig az a fele nem volt benne a fülemben, amiből az ének jött. Mostanában meg Elliott Smith Say Yes-ébe szerettem bele. Annyiszor hallgattam meg, hogy kiirthatatlan a fejemből. Egyszerű és tökéletes. Élethűen tudom már vizualizálni, ahogy Elliott Smith szorosan mellettem áll, és a fülembe énekli a dalt, csak nekem.
Ja, és feloszlik a Mika Miko! A nem tudom melyik csatorna meg megdönti a Guiness-rekordot azzal, hogy karácsonykor 765126751-szerre is leadja a Reszkessetek betörőket. Legyetek ti is a részesei!
