hírek

Mikor a Lords koncertje alatt eszembe jutott a srác, akivel egy helyen dolgozunk, és CBGB-pólót meg ilyeneket szokott hordani, igazából nagyon sajnáltam őt. Haragudhatnék is rá, hogy hogy lehet ekkora balfasz: nemcsak, hogy nincs ott egy ilyen koncerten, hanem még a közelében sincs annak, hogy egyáltalán tudomása legyen róla. De én csak sajnáltam amiatt, hogy valószínűleg valami puccos helyen tartott szar Metallica tribute jelenti neki a muzikális kikapcsolódást. Meg legfőképp azért, mert iszonyúan tetszett a Lords. És még az olyan körülmények sem befolyásoltak, hogy a rajtam kívül megjelent kb. 30 ember is mind úgy döntött, hogy bambulva fogja végignézni az egészet, mintha csak a tv-ben menne.
Ezzel a fiúval amúgy még nem próbálkoztam, de egy másikat már megpróbáltam megtéríteni, annak ellenére, hogy tudtam, hogy semmi értelme fáradoznom. Mikor megkérdezte, hogy „és a System-ről mit gondolsz?”, akkor feladtam. Mikor valaki olyannal kerül szóba közöttünk a zene, akinek a füle az addigi élete során szűz maradt minden olyanra, amit én klassznak gondolok, akkor eltölt a reménytelen izgalom. Amellett, hogy kiszakadva a zenebuzi barátaim közül végre én lehetek a menő, aki olyanokról beszél, amikről mások még a büdös életben nem hallottak, sokkal jobb az, hogy minden ilyen kis beszélgetés során újraélem azokat az időket, mikor Laci megismertette velem a Xiu Xiu-t vagy mikor Rádi Pixies cd-t nyomott a kezembe. Olyan gyorsan jár az agyam azon, hogy miket akarok elmondani nekik, hogy szinte összeakad a nyelvem. Aztán mikor már a pulzusom felment 120-ra, észreveszem, hogy vagy már fél órája nem figyelnek oda, hogy mit beszélek, vagy épp most fut át az agyukon, hogy megszakítják velem a kapcsolatot, mert nem vagyok százas. Pedig olyan jó lenne, ha valaki értékelné az olyan felfedezéseimet, mint például hogy a Panic a Jesus and Mary Chain stúdiójában vette fel az egyik lemezét. Néha elfog a vágy, hogy tudjak ilyeneket, de nem tart túl sokáig. Mondjuk a szociológiatörténet nagyjainak megismerése iránti lelkesedésnél azért erősebb. Fennvolt az Anyukám Pesten a hétvégén, és ő meg például arra érez ellenállhatatlan vágyat, hogy mindenhol kitakarítson. Sokszor megbeszéltük már, hogy neki valami takarítói állás lenne az álommunka. A kollégiumi szobámban is rögtön elkezdett rendet rakni, annak ellenére, hogy én már pár órával előtte nagyjából megtettem ezt. De mégis segítettem neki, és közben Hüsker Dü-t hallgattunk, és egyszer sem kezdett el nyavalyogni, hogy milyen szar. A Hüsker Dü-vel amúgy az a bajom, hogy ha egyben hallgatom meg egy lemezüket, a végére totálisan kifáradok, mintha fizikailag tönkretenne. Esküszöm, hogy még a torkom is elkezd fájni, mintha én énekeltem volna végig az összes számot.
Szeretném, ha értékelnék, mikor azt fejtegetem, hogy szerintem a Nouns-on az Eraser-ben még csak tapogatózik a No Age, a Teen Creeps már olyan, mint egy kitörni készülő vulkán, a Sleeper Hold pedig maga az erő és a kiteljesedés. Az ilyen dolgokban megvilágosodni olyasmi, mint mikor valami fizikus egy újabb okoskodással még egy lépéssel közelebb kerül hozzá, hogy felfedezzen valami kibaszottul fontos dolgot. És a francba! Mégiscsak be kell adnom a derekamat, és elismerni, hogy mekkora király a My Bloody Valentine. Pedig régen az az albumuk volt a kedvencem, amiről később kiderült, hogy nem is az övék. Meg mindig azt mondtam, hogy a Black Tambourine vagy a Manhattan Love Suicides például jobb. Pedig mekkora jó már a My Bloody Valentine is! De legalább rájöttem. Mondjuk olyan is volt már, hogy egy zenekar egyik számán mindig kikészültem, hogy milyen lehozós, hogy nincs benne szöveg. Aztán a 4. hallgatás után rájöttem, hogy a fülhallgatónak mindig az a fele nem volt benne a fülemben, amiből az ének jött. Mostanában meg Elliott Smith Say Yes-ébe szerettem bele. Annyiszor hallgattam meg, hogy kiirthatatlan a fejemből. Egyszerű és tökéletes. Élethűen tudom már vizualizálni, ahogy Elliott Smith szorosan mellettem áll, és a fülembe énekli a dalt, csak nekem.
Ja, és feloszlik a Mika Miko! A nem tudom melyik csatorna meg megdönti a Guiness-rekordot azzal, hogy karácsonykor 765126751-szerre is leadja a Reszkessetek betörőket. Legyetek ti is a részesei!

You're so vicious baby...la-la-la

A függője lettem ennek a dalnak. Lehet, hogy van benne valami olyan tudatmódosító. Mint mikor másodpercek töredékére bevágnak képeket kajákról a filmek közben, és már mész is csipszért a konyhába. Vagy mint mikor Plankton úr ajándék sisakot adott a vendégeinek az éttermében, aztán azzal manipulálta őket, meg használta fel a gonosz tervei megvalósításához.



Bár ez a dal biztos nem akar gonosz dolgokra kényszeríteni, maximum arra, hogy többször vegyek buborékfújót.

you can't tell me what to do

Kilakkoztam a körmöm. Szerintem erre 8 éves korom óta nem volt példa. Bár most is kb. olyan a kézügyességem, mint akkor volt, és csomószor kimentem a vonalból. Lehet, hogy agykárosodást okozott, hogy túladagoltam magam Descendents-el. Bár, ha jól emlékszem, sehol sem énekelnek arról, hogy „Fesd ki a körmöd!”. Még szerencse, mert akkor a koncertfelvételek tele lennének színes körmű fiúkkal, és az olyan lenne, mintha finn metál rajongókat néznék.

A Milo Goes To College pont azt az érzést hozza ki belőlem, mikor legszívesebben leordítanám, vagy fellökném azokat az öregasszonyokat, akik annak ellenére lökdösnek a buszon, hogy tudják, hogy nem tudok arrébb menni. Lázadó és beletörődő egyszerre. Az is elég nekem, ahogy elképzelem, hogy rájuk borítom a krumplit a húzogatós szatyrukból, a valóságban nem teszem meg. Ha lenne időgépem, és visszamehetnék egy ’80 valahányas koncertjükre, előbb betanulnám gitáron mondjuk a Parents-t, és én játszanám az egyik koncerten. Hogy hogyan? Szerintem akinek időgépe van, annak ezt már semmiség elintézni. A Descendents egy olyan zenekar lehetett régen, amiben nagyon jó volt játszani. Olyan mindenbe beleszarós, de mégis kerek egész. Mint a gyros, amiből minden kifolyik az alján bele a kabátod ujjába, de mégis finom. Mellesleg van egy rész a Szívek szállodájában, ahol Rory rock meg punk zenekarokról beszél, akiknek a tagjai valami durva dologból szereztek diplomát, és emlékszem, hogy mondja például a Bad Religion-t, a Descendents-t viszont nem, pedig a biokémia nálam azért rajta van a durva dolgok listáján.

Ma ellógtam az egyik órám, és észre se vettem. Az egyetemről már nem olyan jó lógni, mint a gimiből. Még ha kötelező is egy órára bejárni, a tanárok általában leszarják, hogy ott vagy-e. (Lehet, hogy ők is Descendents-t hallgatnak.) A gimiben viszont örökké az orvoshoz kellett járkálni igazolásért, és még ha szereztem, akkor is rondán nézett rám az osztályfőnök, mert tudta, hogy nem voltam beteg. Akkoriban minden lógással töltött perc édes volt. Nem is az volt jó, mikor szimplán otthon maradtam, hanem mikor bementem, és a barátnőmmel úgy az első óra után elhúztuk a csíkot. Mások mindig féltek, ha lógtak, de mi annyira pofátlanul csináltuk, hogy szinte már nem volt vesztenivalónk. A tesi órákat úgy untuk, hogy legtöbbször már arra se szakítottunk időt, hogy felmentést hamisítsunk az ellenőrzőnkbe. Volt hogy fogtuk magunkat, és amíg a többiek egyensúlyoztak a gerendán, addig mi lementünk egy közeli helyre pizzázni. Vagy felmentünk abba az alja kocsmába, aminek kecskéket tartottak kertjében, és ahol a másik tesi tanár minden hétvégén megdugatta magát valakivel, és sört vagy fröccsöt ittunk. Vagy csocsóztunk. De azt ritkán. És akkor is úgy, hogy egyszerre dobtuk be mind a 10 golyót, mert amúgy uncsi volt. Anikó az egyetlen igazi barátnőm, és nagyon szeretem. Olyan vagyok mint Ő, és Ő olyan mint én. Nem csak a gondolataink egyeznek, meg az ahogy beszélünk, de még külsőre is hasonlítunk, annyira hogy minimum testvéreknek néznek, de olyan is volt, aki megkérdezte, ikrek vagyunk-e. És bár szerintem Ő sokkal szebb nálam, örülök, ha hasonlítok Rá. Ő az akivel együtt álmodoztam 16 évesen mindenféléről, és akihez az akkori emlékeim, meg a mostaniak is, örökre kötni fognak. De mindehhez milyen zene passzolhatna?

Részben a The Sunday Reeds biztos. Ők jelentik azt a kocsmát, ahová jártunk, amíg be nem zárt, és aminek a legmocskosabb volt a wc-je, amit valaha életemben láttam, már-már olyasmi, mint a Trainspotting-ban. A Sunday Reeds azért is illik bele a képbe, mert mégiscsak egy lány énekel benne, akivel ugye ugyanaz a nemünk. Meg annak ellenére, hogy valóban érezhető benne 1-2 csipetnyi minden zenekarból, ami inspirálta őket, mégis inkább úgy képzelem el, hogy Ian Curtis járt olyan lebujokba, ahol ilyen zenék szóltak, mintsem hogy a SR nőtt volna ki a Joy Division-ből. A Sunday Reeds régi hatású és mocskos. De nem úgy mocskos, hogy lecsöpögtettem a pulcsimat kecsappal, hanem úgy, hogy szakadt az ingem, és 4 napja nem fürödtem. Radiohead-nek is kell benne lenni, mert akkoriban rekordokat döntöttem a hallgatásával. Akkor még Thom Yorke nem vonaglott bőrszerkóban díjátadókon, szimfónikus zenekarokkal a háta mögött, hanem csak bevásárló kocsikban énekelt arról, hogy szar az élet. Aztán Moldy Peaches az aranyossága, Pissed Jeans az élessége, Vicious a romlottsága, Film School a homályossága, Pains of Being Pure at Heart a bája, Eat Skull a zajossága és a Nirvana az MTV2 miatt. Persze ezeket mind csak utólag beleképzelve. Meg hát ott lenne a Joy Division inkább még Warsaw-ként, meg persze a Dinosaur Jr. és a Sonic Youth és még nagyon sok minden. De nagyon-nagyon benne van a Descendents is. Ha soha nem is tudtam erről, mert nem a fülemben volt, hanem a lelkemben, még ha ez bénán hangzik is. Ott várakozott, csendben, türelmesen, amíg a langyi zenéken keresztül utat talált magának. Soha nem tudom már meg, milyen lett volna 15 évesen a Suburban Home-ot bömböltetni a szobámban, és ez eléggé elszomorít. Mondjuk azon az órán, ahol a képbenyomásos dolgot tanították, ott még arról is volt szó, hogy az életszakaszok az utóbbi évtizedekben kitolódtak, és a 25 évesek is még úgy élnek, mint a tinédzserek. Najó, most ezért komolyan diplomát fogok kapni?

Under the circumstences...

Nick Hornby frissen beszerzett olvasónaplóját szorongattam, miközben másodszorra is megnéztem a Rocket Science-t, és úgy éreztem, boldog vagyok. Az új könyvekért mindig rajongok egy ideig: nézegetem a borítójukat, szagolgatom őket meg ilyenek. Erről már egyszer írtam egy könyvajánlóban is az újságba, pedig akkor még egy sort se olvastam belőle. A filmet meg nem csak azért néztem meg újra, mert hadarnak benne és nehéz megérteni, hanem azért is, mert nagyon tetszett. Hal Hefner ugyanúgy a világ legnagyobb lúzerének van beállítva, mint sok más hasonló film főszereplője. De szerintem sokkal jobb náluk. Mert például Napoleon Dynamite szerintem szimplán hülye, Hal Hefner viszont iszonyú jófej, és ez még annak ellenére is nyilvánvaló, hogy annyira dadog, hogy tizenvalahány évébe telik, mire sikerül kimondania a kajás pultnál, hogy pizzát kér. És attól, hogy jófej, én is jófejnek érzem magam, amiért látom, hogy ő az. Mert Ginny például nem látta, és inkább a nyálas indiai sráccal smárolt a könyvtárban, mint Hal-el, aki pedig totálisan odavan érte.

Volt egy olyan órám, ahol többek között azt tanították, hogy az emberek azért rajonganak, meg azt veszik meg, amit leginkább a képükbe nyomnak. Mondjuk ezért az egy mondatért tuti nem érné meg egyetemre járni. Pedig az emberek általában szeretik azt gondolni, hogy kurvára egyedi ízlésük van mindenben, aztán egyszer csak kiderül, hogy mindent eldöntenek helyettük. Én mondjuk nem vagyok az összeesküvés-elméletek híve: nem gondolom, hogy a zsidók elveszik a macim vagy hogy a fogkrémgyártók találták csak ki, hogy naponta többször kell fogat mosni, hogy több fogkrémet adjanak el. Választása mindenkinek van. És szerintem leginkább azt kell eldönteni, hogy foglalkozunk-e ilyen hülyeségekkel, vagy egyszerűen csak leszarjuk. Olyan mondatokkal dobálózni, hogy a média meg a bulvár elbutít, szerintem már régen felesleges, mert azért nem érdemes kinyitni a szánkat, hogy mindenki számára evidens dolgokat ismételgessünk. Azokat se csíptem soha, akik azzal akarták bizonyítani a jófejségüket, hogy a Győzike show-t szidták meg hangoztatták, hogy mekkora primitív műsor, és bizonygatták, hogy sose nézték. Ki a szart érdekel? Ha engem nem érdekel valami, akkor egyszerűen nem nézem, vagy nem foglalkozok vele. A Viva+ slágerlistájáról sem ismerek lassan egy előadót se, de nem is érdekel. Pedig hivatalosan az az, ami a képembe van nyomva, nem? Meg ha igazi lány lennék, „csajos romantikus vígjátékokat” kéne néznem a moziban? Fejős Éva könyveiről pedig már annyi reklámot láttam, hogy néha már komolyan úgy érzem, hogy lassan a barátnője leszek. Szóval alapjában véve úgy gondolom, hogy nem érdekel, hogy mit nyomnak a képembe. És nem úgy, hogy alapból elítélném azokat a dolgokat, csak feleslegesnek tartom foglalkozni a „képbe nyomás” tényével. Van olyan, amit elfogadok, annak ellenére, hogy nem magam választottam. Megnéztem filmeket, amiket a punkportálon ajánlottak. Ez nem ugyanolyan? Fú, és akkor most én vagyok a nagy megvezetett. Ki a szart érdekel? Annyira unom már az olyan írásokat, meg az olyan embereket, akik örökké csak panaszkodni tudnak, és kritizálni. Akik azokat kritizálják, akik mindenki mást kritizálnak, meg ilyenek. Fárasztó, és olyan felesleges.

Volt az életemben egy olyan fél év, amikor minden rossz volt. Akkor semmit nem vettem komolyan, kb. semmi nem érdekelt, nem is nagyon csináltam semmit. Most viszont máshogy vannak a dolgok, és azt hiszem nagy bátorság kellett ahhoz, hogy komolyan merjek venni dolgokat. Mert ha már valamit komolyan veszel, akkor mindig ott van a csalódás lehetősége, meg azé, hogy utólag kiderüljön, hogy hülye voltál. Nem nagy dolgokra gondolok amúgy, csak olyasmire, hogy izgatott, hogy mi lesz a szakdogám címe, és nem „leszarom, majd lesz valami” volt a hozzáállásom. Vagy hogy lementem az újság szerkesztőségi hétvégéjére, és jól éreztem magam. És pont amiatt nem akarom rosszul érezni magam, hogy jól éreztem magam. Hal Hefner is komolyan vette a vitacsoportot, ami alapjában véve hülyeség, de neki fontos volt. És én is csak olyan dolgokat akarok komolyan venni, amik érdekelnek, és tényleg fontosak nekem.

Itt az egyik kedvenc mondatom a Rocket Science-ből:

- Tell her that, will you? Just assure her that I’m done with masturbation and I’m ready to show her.

vattacukorzene

Most már több, mint egy éve írok az egyetem kari újságjába, de most van az első alkalom, hogy zeneajánlót írtam. És ezzel itt most ellentmondásba is kerültem azzal, mikor azt mondtam, hogy nem érdekel az, ha a többieknek a Muse-ig terjed az érdeklődési köre. Meg amúgy van is valaki, aki ezért a rovatért felelős, és általában ő ír bele, és ettől lehet, hogy kicsit egyoldalú, bár a múltkor volt szó az Arctic Monkeys-ról. Igazából annyira nem is rossz, mint lehetne, de akkor is bele akartam piszkálni kicsit. Bár egyszer írtam a könyves részbe is a Get in the Van-ről. Nem tudom elolvasta-e egyáltalán valaki. Bár nem is vagyok rá túl büszke, mert lapzárta előtt 10 perccel dobtam össze, és kicsit sem olyan lett, amilyet szerettem volna.
Meg az újság azért nagyon más, mint ez a blog. Ezt már csak azok olvassák el, akiket olyan zenék érdekelnek, mint engem. Az egyetemen az újságot viszont vegyesen mindenki. Ebben a pici írásban is bedobtam például a My Bloody Valentine nevét, de szerintem a nagy része azoknak, aki elolvassa, inkább a horrorfilmre fog asszociálni, mint arra amire Te alapból. Ezért kéne oda másképp írni. Bár, nem is tudom, ha belehallgat, és tetszik neki, akkor legyen már benne annyi érdeklődés, hogy utánanéz magától. Végül is nem házi feladat, nem másért csinálja, hanem magáért. Na mindegy, úgyse derül ki soha, hogy volt-e egy valaki is, aki suli után otthon beizzította a soulseek-jét, és rám hallgatott, mikor letöltötte a The Pains of Being Pure at Heart-ot. Bemásolom ide, mert lusta vagyok másról írni:

A kedvenc vattacukor zenéd

Mire vágyik a kicsi lelked napsütötte reggeleken, mikor a gondolataidban rózsaszín madárkák repkednek és minden édes cukormáz? Hát lehet, hogy valami színes cukordrazsés fagyira, de én tudok valamit, ami még annál is jobb. Az utóbbi idők legimádnivalóbb zenekara: a The Pains of Being Pure at Heart. És a velük kapcsolatos problémák sora a nevük hosszúságával le is zárul. Igazi dream pop-shoegaze-twee cukiság a legjobb fajtából. De ez ne tévesszen meg! A Pains of… nem csak a melankolikus álmodozók zenéje, olyan barátaim is oda vannak érte, akik amúgy hardcore-t, punk-ot, screamo-t meg hasonló zajos és elvetemült zenéket hallgatnak.

A zenekar 2007-ben alakult New York-ban, és bár több EP-jük is megjelent, én most elsősorban a saját magukról elnevezett albumukat szeretném kiemelni. A számok egytől egyig mosolyfakasztóak. Pont az a jó ebben a zenében, hogy nem törekszik többre, mint ami: 35-40 percnyi felhőtlen semmittevés, plafonbámulás, vagy ugrándozás bárányfelhőkön. A rájuk hatást gyakorolt zenekarok között ott van a My Bloody Valentine és a Black Tambourine is, és szerintem sikerült a kettőt erőlködés nélkül a lehető legjobban egybeötvözniük. Ettől lett az egész olyan klassz és habkönnyű. Egyszerűen jó hallgatni, mint ahogy jó megenni egy csokitortát vagy megszagolni egy finom virágot. Ha már ti is beleszerettetek, jussak eszetekbe az Everything With You-nál, ami a(z egyik) kedvenc számom!

Getting 22

Holnap lesz a 22. szülinapom, és még mindig ott tartok, hogy egy Múmin-os pólónak örülök a legjobban. Néhány éve még a skandináv kultúrás beadandómat is inkább Múmin-ról írtam, norvég impresszionista festők helyett. Kiskoromban imádtam, képes voltam szombat reggel 7-kor felkelni, ha csak akkor adták a tévében. Mondjuk ez nem sokat mond el rólam, mert kb. minden mesét szerettem, kivétel nélkül. Elég volt, ha néhány hülyén megrajzolt állat szaladgált ide-oda, és máris rátapadtam a képernyőre. Mesefilmek terén az egyéni ízlésnek még a szikrája is hiányzott belőlem. Meg amúgy minden másban is. De hát az oviban még mindenki Pap Ritát hallgatott, és azt hordott, amit az anyukája adott rá.

Ma írni akartam, de most is inkább szépségkirálynő kislányokat nézek a tévében. Meg töltöttem zenéket és újra felfedeztem a soulseek-et. Egész nap pizsamában voltam, mert annyira fáj a derekam, hogy menni sem bírok. Arra azért nem számítottam, hogy az öregedésnek ilyen konkrét jelei lesznek. Nemsokára megírom majd amúgy az első bejegyzésemet már 22 évesen is, de amit most írtam volna, az nagyrészt az Én Pici Pónimról szólt volna, meg arról, hogy a legnagyobb trauma az életemben, hogy sose kaptam hintalovat.

Teen spirit

Már régen is akartam blogot írni. Csak utólag mindig utáltam, amiket leírtam. Meg nem tudtam eldönteni, hogy jó-e az, ha leírom egy csomó gondolatomat, és akárki elolvashatja. De még mindig jobb, mint a „reggel 8-kor keltem, pirítóst ettem, és 2-es lett a matek témazáróm” témájúak, mert azok meg olyan unalmasak meg feleslegesek. Az ilyen talán csak annak az egy embernek érdekes, aki szerelmes a blog írójába. Nem mintha attól kéne tartanom, hogy olyan sokan követik majd, amiket leírok. Ha ezt akarnám, akkor rendeznék valami kis játékot a rendszeres olvasóim között, ahol plüss állatokat lehet nyerni.
Nem fogom most leírni részletesen, hogy milyen rosszul indult a keddi napom, aztán milyen jól végződött. Csak annyit, hogy betegen mentem le a Cloak/Dagger-re, de mire hazaértem, már sokkal jobban voltam. Nem akarok azon siránkozni, hogy ennyi embert érdekelt összesen az egyik legkirályabb zenekar, nekem már elég az, hogy én meg a körülöttem lévő emberek tudjuk, mi a jó. Meg amúgy is, ha mindenki tudná, az miért lenne nekem jó? Ha minden második ember a suliban Muse helyett hallgatna néha Wipers-t is, akkor mi lenne? Nem lenne jó, jobban szeretem így, hogy ha hallgatok valamit, és megkérdezik mi az, sose ismerik, ha megmondom. Ha meg belehallgatnak, úgyis vagy azt gondolják, hogy szar, vagy nincs bennük elég lelkesedés, hogy megismerjék. Így jobban a sajátom marad. A lényeg, hogy a Cloak/Dagger most is iszonyú jó volt, ugyanúgy, mint két éve. Valahogy nem is tudom elképzelni, hogy ők rosszak legyenek. De azt már tudom, tőlük mit nyúlnék ha dalokat írnék: azt, hogy a sorok végén a rím sokszor ’-tion’ lenne, mert tök egyszerű, és klasszul hangzik. A Cloak/Dagger-ben számomra már maga a létezésük is üdítő, az hogy vannak ilyen zenekarok, mert ha nem lennének, akkor pont az ő hiányuk kínozna borzasztóan. Úgy érzem mindig szeretni fogom őket, bár ilyesmit rizikós meg naiv dolog 21 évesen kijelenteni, de hát ha azt is tutira tudom, hogy sose lesz műkörmöm és nem fogok szoláriumba járni, akkor ebben miért ne lehetnék biztos?
Az elveszett ifjúságom emlékére azon gondolkodtam, hány olyan zenekart meg dalt ismerek, aminek a nevében benne van a teen, vagy bármi szó, ami srácokkal vagy gyerekekkel kapcsolatos. A youth-t kihagytam, mert abból túl sok van. És elég sokat össze tudtam szedni. Ez olyan, mint az ország-város, csak könnyebb, mert egyedül játszom, és így tuti én nyerek. Meg szerintem valamiért ezek a zenekarok egy kicsit mindig fiatalok maradnak, mert a nevük erre predesztinálja őket. Együtt kéne élniük mind egy nagy kolóniában valami nagy plasztikai sebészet szomszédságában, felvarrós farmerdzsekit hordani és zajos gitártémákat játszani egész nap életük végéig. Mondjuk, ahogy ezt elképzelem magam előtt, nem a teen nevű összegyűjtött zenekarokat látom, hanem a teen című dalok előadóit. Úgyhogy mégis a dalokról fogok írni, mert azok lelkesítőbbek. Ezek jutottak amúgy az eszembe, mint bandák: The Teenagers, Teengenerate, The Get Up Kids, Kid Dynamite, Teenage Jesus and the Jerks, Rich Kids on LSD, Kids Like Us, Comeback Kid, Teenage Fanclub, Now Now Every Children, The Teen Idles…ja meg a Radiohead Kid A albuma.

Az Adolescents – I Hate Children tökéletesen beleillik a képbe. Az egyik legdühösebb, és tinédzserduzzogósabb szám, amit valaha hallottam (iszonyú jó). Ha az Adolescents-nek ez az egy szám lenne a teljes munkássága, akkor is leborulnék előttük. A Sonic Youth-tól a Teenage Riot is imádnivaló. Az jut róla eszembe, hogy 12 éves gördeszkás-baseball sapkás fiúk bemennek a közértbe, és leverik a befőttes uborkát a polcról. Akkor se lenne unalmas ez a szám, ha a végtelenségig menne újra és újra egymás után, mert van benne valami folytonosság, hogy ne csak a ’91-ben élt fiatalok tudjanak rajongani érte, hanem talán majd azok is, akik 50 év múlva hallgatják meg. Az Undertones-tól meg a Teenage Kicks szerintem halhatatlan klasszikus, ami mindig mosolyt csal az arcomra, és otthon összefogom a hajam, és úgy rázom a fejem a ritmusra, mikor senki nem látja. Erre a számra szerettem volna táncolni a szalagavatómon. A Teen Creeps a No Age-től ugyanúgy tökéletes, mint a Nouns album szinte minden száma. Nem tudom, hogy lehet ennyire eltalálni egy lemezt, de a Weirdo Rippers a nyomába se ér, az új EP-jük meg, amit hallottam, olyan mintha nem is ők játszanának rajta. Ellangyosodott, nem is tudom, mire hasonlít, talán a Deerhunter-re. De ahogy a Teen Creeps elején elindul a gitár, az maga a gyönyör. Ramones - Teenage Lobotomy: ugyanolyan menőn, CBGB-sen rokkos, mint a többi Ramones-szám. Szerintem a maguk idejében minden lány szerelmes volt beléjük, még az is, aki kosztümben járt gimibe. A Times New Viking-ben van egy szintis csaj, aki énekel is és a Teen Drama című számuk afféle dühös-szomorú dal, ami egy aranyos tini filmben szólhatna, mikor a főszereplő srác megtudja, hogy nem kell a tökéletes lánynak. Az egyik kedvenc Adverts-számom a Bored Teenagers, vagy talán a kedvenc. Mert maga a szám meg a szövege is annyira Adverts, ami valahogy nekem olyan feszengős punkot jelent. Ebben a számban is végig van valami feszültség, olyan mint egy lufi, ami folyamatosan hajszálnyira van attól, hogy kipukkadjon, de aztán mégse. Ja, meg hát a Nirvana – Smells Like Teen Spirit-je, ami nem csak az én listámon van rajta, hanem még a VH1 is be szokta rakni a legjobbak közé. Valahogy mindig úgy gondoltam, hogy még mindig nem gáz Nirvana pólót hordani, kivéve azokat, amiken Kurt Cobain van csak rajta, meg az, hogy mikortól meddig élt. Az olyan nyálas. Ennyi jutott eszembe, de hogy valamennyire teljes legyen, itt az a három, amik nem jutottak eszembe, de eszembe juthattak volna: Dead Kennedys – I Kill Children, Reagen Youth – Miss Teen America, The New Pornographers – Miss Teen Wordpower.
Nem tudom, hogy csak a szelektív memória teszi-e, de szinte az összes dalba szerelmes vagyok, amit felsoroltam. Britney Spears-nek is kell, hogy legyen, olyan száma, amiben benne van az a szó, hogy teen. De vagy nem ismerem, vagy nem akarok rá emlékezni, vagy esetleg még sincs. De fú, ezek mind annyira klasszak, hogy egész izgalomba jöttem, és most nem tudom abbahagyni a hallgatásukat.

9/11

Majdnem úgy alakult, hogy októberben láthattam volna a Sonic Youth-ot, de aztán mégse. Az életemben amúgy általában minden így alakul. Sok minden összejön, ami fontosnak tűnhet, de azok a dolgok, amik meg nekem valóban sokat számítanak, általában nem sikerülnek. Kicsivel több, mint egy évvel ezelőtt például eldöntöttem, hogy elmegyek fél évre Izlandra önkénteskedni. Fura is volt, hogy minden tökéletesen alakult, fél órát beszéltem telefonon egy izlandi emberrel, és mondta, hogy ki lettem választva, és szeptemberben indulhatok. Aztán mégse mehettem, mert az ottani valami, ami ezzel foglalkozik, nem adta meg a támogatást rá. És itt ragadtam a rengeteg egyetemi előadással, az üres kollégiumi szobával meg a zúgó hűtővel, mert a barátnőm meg Oroszországba ment fél évre. Nem tudom, hogy bírtam ki, mert azóta kb. most először kellett egyedül lennem kedden a szobában, és annyira szar volt, hogy szerdán inkább már lementem a Dürer-kertbe ajtóból ingyen koncertet nézni, meg azokat nézni, akik a meccset nézték. A Dinosaur Jr. is nagyon érdekelt volna, ha már ilyen közel lesz, de azt is könnyebb ellinkeskedni, mint keresni valakit, aki megy rá. Amúgy szerintem a Dinosaur Jr.-ról akkor is a Denver (dínó, jó barát) jutna az eszembe, ha nem ez lenne a nevük. Pedig jó lenne megnézni olyan zenekarokat, amiket valóban szeretek, amíg léteznek, ha már olyan sok van, amit soha nem láthattam, vagy talán már akkor sem léteztek, mikor megszülettem. Ha a múltból egyetlen zenekart választhatnék, amit valahogyan megnézhetnék, akkor szerintem listákat írnék, sokat tűnődnék rajta, aztán a végén azt mondanám, hogy legyen a Joy Division, még akkor is, ha csak a 6. lenne mondjuk a listán, mert a szívem úgyis ahhoz húz a legjobban. 19-én lesz amúgy Editors a Millenárison (és úgy néz ki tényleg lesz!) ingyen, de csak ilyen bonyolult email-küldős folyamattal lehet rá meghívót szerezni, és ha az sikerül, akkor is alá kell írni valami papírt, hogy felvehet téged az olasz MTV és a videókat még halálod után 500 évvel is felhasználhatja olyan adathordozókon is, amik ma még nem is léteznek. Meg ülni kell végig. Szóval nem tudom, de nekem túl macerásnak tűnik, meg idegennek az egész. Pedig mostanában megszerettem az Editors-t, ha régebben nem is tetszett annyira, de hát úgy tűnik, túl nagy sztárok már ahhoz képest, amihez én vagyok szokva. Meg lehet, hogy jobb az Editors-t is otthon hallgatni, mint élőben látni, hogy festik magukat és gucci bőrkabátot hordanak.
A munkám végül is nem annyira szar, még ha két nap alatt kellett is megtanulnom azt, amiért mások elvégeznek egy főiskolát. Egész nap a gép előtt ülni mondjuk nem valami jó, de legalább van net, meg nem kell egyenruhában hamburgereket csinálnom reggeltől estig. Meg itt végre van olyan vizes tartály izé, aminek nem tudom a nevét, de ezelőtt még sose használtam olyat, pedig tökre tetszik. Bár a működési elvét még most sem értem, de hát a suliban voltak hiányosságok a fizikaoktatásban. Már csak egy új és működő mp3-lejátszó kéne, és akkor még jobb lenne, majd talán veszek életem második fizetéséből. Kicsit félek is, hogy végül meg fogok törni, és elfogadni azt, hogy 8-tól 16-ig egy irodában kell dolgoznom. Mert nem szeretnék. Előtte sem szerettem volna, de most még inkább nem. Nem akarom, hogy valami nekem semmit nem jelentő munka töltse ki az életemet. Utálom, hogy mindig mindenkinek külön kell köszönnöm, a sok „Jó étvágyat!”-tól meg „Egészségedre!”-től már egészen udvariasságellenes lettem. Mondjuk néha van egy kis változatosság, a múltkor reggel például egy fasz (Ilyen szót nem illik papírra (képernyőre) vetni!) alakú torta volt az asztalomon, mikor bementem. Beilleszkednem mondjuk egyáltalán nem sikerült, úgy látom nem utálnak, de nem is szeretnek, pedig olyan jókislánynak nézek ki. Bár kicsit lehet, hogy furának tartanak, és olyanokat pletykálnak rólam, hogy még szűz vagyok, vagy hogy a macskámmal szoktam beszélgetni. Mondjuk az egyikben még igazuk is van. Diákmunkának elviselem az irodát, úgy hogy nem is kell mindig bemenni, de nem akarom egy ilyen helyen leélni az életem. Meg előre is bocsánatot kérek, ha valaki totál rossz internet-számlát fog kapni, azt valószínűleg én basztam el.
Nem is tudom összehasonlítani ezt a munkába-suliba-koliba-Csömörre-Tarjánba rohangálós időszakot azzal, amikor otthon ültem egész nap, és egyfolytában zenét hallgattam/töltöttem le, annyi részt néztem meg a Szívek szállodájából, amennyi belefért egy napba, vagy kapcsolgattam a TV Shop és a tv paprika között. Ez talán annyival jobb, hogy most nem érzem magam olyan haszontalannak. Ha túl sokat vagyok egyedül, túl sok időm van azon gondolkodni, hogy minek járok egyáltalán egyetemre, meg azon, hogy biztos valami halálos betegségem van, aminek a tüneteit ezután el is kezdem felismerni magamon. De most nincs időm ilyeneken tűnődni, így még az egyetemre is szeretek bemenni, meg nem is érzem magam betegnek általában. Az meg, hogy mostanában nem hallgattam annyi zenét, nem tudom, baj-e. Nem tudom van-e még olyan zene, ami meghatározó lenne az életemben, és még nem ismerem. Mert ha eddig nem ismertem meg, talán már nem is fogom soha. Meg a tapasztalatom az, hogy a zenével is el lehet telni úgy, mint a kajával. És akkor, ha kicsit szünetelteted, akkor utána még jobban fog ízleni, mint előtte. Nálam a punk/hc és az indie időszakok szokták váltani egymást, és miután az egyik szünetelt, és újra hallgatom, még jobban tetszik, és újra lelkesedek meg rajongok érte, úgy ahogy a saját időszakának a végén már valahogy nem ment. Ha hetekig csak zajos lo-fi rockot hallgatok, az is lehet, hogy a végén már elhiszem az Anyukámnak, hogy a Vivian Girls szar, mert valahogy elkezdem hallani az ő fülével. Ahhoz, hogy mindent tisztán és úgy halljak, ahogy kell, frissesség kell a fejemben, meg az, hogy akkor csak arra figyeljek. Erre már rájöttem, de gyakorolni még nem mindig sikerül.

u.i.: Ha bárkinek kellenének kiscicák, az szóljon, mert van három!
u.i. 2.: Ha valakinél mégis lenne szabad hely Dinosaur Jr.-ra, és szépen kérne, lehet, hogy hajlandó lennék elmenni!

Reading is sexy

Lehet, hogy mégiscsak a Balatonnál kéne lennem. Mert most így túl sok időm van unatkozni, és olyanokon gondolkoztam hazafelé a buszon, hogy punk-e görögdinnyét cipelni. Nem tudom, honnan jutott az eszembe. De ha az, akkor az egyik lánynak, akivel együtt jártam zeneiskolába, tuti punk az apja. Mert mindig úgy jár, hogy kitolja a hasát, és a karjait távol az oldalától lengeti. Biztos úgy maradt neki a sok dinnyecipeléstől. Ő amúgy minden miniszoknyás nőnek és tinédzsernek udvarol Tarjánban, fekvőtámaszt mutat be a középiskolás lányoknak a suli előtt, aztán ad egy 10 darabos papír zsebkendő csomagot ajándékba a csinosabbaknak.
Azt, hogy nem tudok néha mit kezdeni magammal, az is jól mutatja, hogy hosszú idő után hétfőn újra kimentem Gazdagrétre boltba. Valamit muszáj volt csinálnom, mert egyedül voltam a koliban mindenféle technikai eszköz nélkül. Még zenét se tudtam hallgatni, viszont majdnem megdöntöttem a rekordot a telefonomon lévő flipperen, amivel 2006 óta nem játszottam. Viszont a gazdagréti Match-ban minden megtörtént, amit Lenke néni boltjában is lehetett látni. Ketten álltak előttem a pénztárnál. Egy középkorú alkoholista ember, aki vett egy üveg vodkát, meg egy doboz tic-tac-ot. Szóval vagy még csajozni akart, miután betolt egy üveg vodkát, vagy a vodka+tic-tac kombinációval is lehet csinálni valami olyan kísérletet, mint a kóla+mentos-al. A másikuk pedig egy nyugdíjas néni volt, aki megkérte a pénztáros nőt, hogy előbb nézze meg mennyibe kerül a doboz tej, mielőtt beütné, mert lehet h nincs annyi pénze. Szóval Gazdagrét még mindig olyan, mint a Szomszédokban volt, bár kissé csalódás, hogy pedofilokkal meg náci újságot osztogató sátánistákkal most se találkoztam.
Egész hétvégén zenét akartam hallgatni, de pár hete újra kellett telepíteni a windows-t a gépemen, akkor kiírtam mindent, most meg valami baja van a cd-olvasónak, és nem hogy visszamásolni nem tudom a zenéimet, de még meghallgatni se. Úgyhogy maradt az a pár album, ami azóta a gépemen van, meg amiket azóta szedtem le, mert az itthoni net is olyan lassú, hogy azzal bármit letölteni kínszenvedés. Úgyhogy most szarrá fogom hallgatni az új A Place to Bury Strangers albumot, a Witch Hunt-ot meg a Toxic Reasons-t. Nem sok olyan zenekar van, amit egy másik zenekar egyik tagjának pólójáról ismerek, de a Toxic Reasons olyan, és nem is rossz, bár annyira sok 80-as évekbeli zenekar van, hogy őszintén szólva meghaladja a képességeimet, hogy normálisan rendszerezni tudjam őket az agyamban. A sok átlagos elhomályosítja a jókat, vagyis nehéz őket kikeresgélni. Na mindegy, a lényeg, hogy ha tényleg nem olvassa be a zenéimet a gép, akkor szeptemberben én leszek az, aki kívülről fogja fújni az összes Witch Hunt szöveget a koncerten.
De találtam még mást is a hétvégére, ami leköt. Regisztráltam egy oldalra, ahol csináltam magamnak virtuális könyvespolcot. És ez felélesztette bennem a régi lelkesedést, mikor még bele voltam bolondulva a könyvekbe, és volt, hogy 8-at olvastam egyszerre. Azóta is olvasok, de nem annyit, meg nem olyan intenzíven. Emlékszem, mikor először elolvastam egy normális regényt, amiben nem erdei állatok voltak a főszereplők. 11-12 éves lehettem, bementem a suli könyvtárába, és mondtam a könyvtáros néninek, hogy valami olyan regényt szeretnék, ami naplószerű. Ő kicsit keresgélt, aztán a kezembe nyomta az Anna Frank naplóját meg a Zabhegyezőt, hogy válasszak. És én a Zabhegyezőt választottam, pedig fogalmam sem volt, hogy ki az a Salinger. De most már tudom, és örülök, hogy vele kezdődött minden. Aztán Rory Gilmore-ra már nem csak abban hasonlítottam, hogy túl magas homlokom van, hanem abban is, hogy a gimi alatt a táskámban inkább regényeket hordtam, mint tankönyveket. Mert a regényekért is tudok úgy bolondulni, mint a zenékért. Vannak kedvenceim, amikért rajongok; szerzők, akikért időlegesen vagyok oda; regények, amiket csak ismerek, de még nem olvastam, és ki se tudom várni, hogy belekezdjek; meg olyanok, amikről először hallok, és el se tudom képzelni, hogy eddig hogy maradhattak ki. Szóval valahogy úgy van, mint a zenével. És már jó ideje nálam a zene szinte kiszorította a könyveket. Végül is nem volt baj, mert rengeteg olyat ismertem meg, amik mostanra már szinte hozzám tartoznak. Na de mégiscsak baj, mert azt hiszem, hiányoznak a könyvek, szóval megpróbálom őket egy szintre hozni. Olvassatok, mert az menő!

Fluff Fest 2009

Életem első Fluff Fest-jének több tanulsága van. Például, hogy ha nagyon fáradt vagyok, akkor mégiscsak tudok ülve aludni.
Csütörtök éjjel indultunk, és aznap még dolgoztam, úgyhogy iszonyú álmos voltam. Reggel már Rokycanyban voltunk, és sikeresen felvertük a sátrakat egy rakás szar mellett, aminek a második napra már kezdett észrevehetetlenné válni a szaga. Maga a hely olyasmi volt, amire számítottam, talán kicsit még jobb is, nem volt annyira kopár, mint gondoltam, és tehenek sem legeltek mellettünk alvás közben. A Senata Fox volt az első zenekar, amit teljes egészében láttam, és pozitív csalódás volt az ikreknek tűnő tagokkal meg a hiperaktív énekessel. Egész kellemes volt. Ezután erőt vett rajtam a hetek óta tartó napi 5-6 óra alvás, és ledőltem kicsit a sátorban, ahol 1-2 órát aludtam a 40 fokban. A Kingdom-ot szerencsére átaludtam, mintha csak tudná a szervezetem, hogy mikor lehet lefeküdni. Az Analena-ra keltem, és az is igazán tetszett, pedig otthon nem hallgatok ilyen zenét. De jófejnek tűntek, és az ilyesmi mindig sokat dob nálam egy zenekar megítélésénél. A To Kill-t és a másnapi Trial-t pedig egy kalap alá veszem. Mindkettő az a fajta sablon hardcore, amire itt sokan vártak, így ment a stage diving meg a body surfing. Valamennyit néztem mindkettőből, de a számok közötti világmegváltó szövegelés mindkettő esetében rohadtul idegesített. Annyira szükségtelen az egész, és nem tudok mit kezdeni vele. 10 körül lefeküdtünk aludni, hogy másnapra már normális emberek lehessünk. Az éjszakai kis esőtől sikeresen beázott a sátrunk, így másnap átköltöztünk a nagyobba hárman nyomorogni.
Szombat reggel rossz időre ébredtünk, így úgy döntöttünk bemegyünk Pilsenbe nézelődni. Bevásároltunk a helyi Tescoban, aztán elmentünk a sörgyárba. Itt túl hosszú várakozás következett, és sajnos kisebbségben maradtunk azzal a tervünkkel, hogy vissza akarunk érni a Press Gang-re. De legalább a jegyárus csaj rendes volt, és azt mondta mind diákoknak nézünk ki, így bemehettünk fél áron. Magából a sörgyári kis túrából szerintem 2 dolog fog megmaradni: 1. vajon miért volt tenisz ruhában az idegenvezető srác?, 2. a rohadt büdös. Olyan szag volt, mintha egy kis teremben lennék, ami meg van pakolva 100 kiló romlott rakott káposztával. Viszont mentünk egy emeletet Csehország legnagyobb liftjében. És a végén kaptunk egy pohár friss pilseni sört is, talán 800 Ft-ot megért. Annyit viszont nem biztos, hogy lekéssem a Press Gang-et. Szerettem volna elmenni a Fluff-ra, hogy lássam, mennyi igaz az, amit mások mesélnek róla, de féltem tőle, hogy nincs a setlisten túl sok zenekar, ami lázba hozna. A Press Gang-et még sose láttam, és most nagyon akartam, de nem jött össze. Biztos lesz még rá lehetőségem, de ez akkor is szívás. A Burial alatt kissé letargiába zuhanva üldögéltem a kocsinál, a következő zenekarokat is csak úgy ímmel-ámmal néztem meg. A Fall of Efrafa-ra tettem túl magam a szar az élet-érzésen. Döme belinkelte nekem korábban a myspace-üket és azt hittem ők tuti végig fogják szövegelni az egészet a vallásellenes dumájukkal, de végül is az elején eltolta az énekes a hülyeségeit, és utána játszottak rendesen. Az egész kb. 4-5 szám volt, néha tetszett, de egészében túl vontatott volt. Minek kellenek 8 perces számok? Már csak azokra is gondolhatnának, akik a színpadon bólogatnak, hogy a végére, kiakad a nyakuk. A Victims nem volt rossz, bár én kicsit bénábbra számítottam, túl profik voltak, de azért tetszett. Ez volt az egyetlen nap, amikor ellátogattam a party sátorba, köszönhetően többek között annak, hogy estére iszonyú hideg lett, ott meg kis helyen sok ember jól felmelegítette a levegőt. Azért fura látni, hogy ilyen emberek is elviselik az ilyen táncolós közeget. Én nem akarom megjátszani magam, előfordult h egy-egy eltés bulin magyar retró számokra roptam lelkesen, de ez azért nem jellemző. Meg úgy vagyok vele, hogy ha már oda megyek, akkor nem fogok egy helyben toporogni, és szégyenlősködni, hanem inkább hülyét csinálok magamból. Most is így volt, össze-vissza ugráltam, teli torokból üvöltöttem a Depeche Mode számok szövegét, meg összetiportam pár lábat az alatt a negyed óra alatt, amíg bent voltam.

Aztán elég jót aludtam a sátorral az arcomban, mivel annyi helyem volt, hogyha kifelé fordultam nem maradt hely közöttünk. Éjjel felébredtem rá egyszer, hogy beleüt a hideg az orromba, de átvészeltem.
Vasárnap már szebb időre ébredtünk, és el is indultunk rögtön a strandra. Ránk fért már egy kis víz. Megint sikerült diákjeggyel bejutni, így olcsón megúsztuk. De napos-felhős idő ellenére rohadt hideg volt, főleg a víz. Csak egyszer merészkedtem bele. Kétszer is ettünk az egyik strandi étteremben, úgyhogy tele hassal meg pontyszagúan értünk vissza az As We Figth-ra meg a Shipwreck-re, amik régen talán érdekeltek volna, de most leszartam őket. A Death Is Not Glamorous-al kb. úgy voltam, mint a Propagandhi-val, hogy nekem valahogy túl dallamos. De mégis meghallgattam Pesten is a Propagandhit a bejárat előtt, meg most is megnéztem a DING-et. És nem állíttom, hogy sokat fogom hallgatni bármelyiket is, de néha azért ott lesznek a listámon. A koncert pedig kifejezetten tetszett. Ez volt az egyetlen olyan, ahol tényleg aranyos volt a tudat, hogy itt vagyok egy mezőn, és sok gyerekesen lelkesedő emberrel fényes nappal egy hc/punk zenekar koncertjén ringatom a lábam a ritmusra. Az An Albatross elég beteg volt, nem is biztos, hogy ilyen helyre valók. Inkább egy angliai alter fesztiválon képzelem el őket, ahol a beszívott britek még 3 óra múlva is az énekes akrobata gyakorlatain röhögnek. De amúgy elviselhető volt, nem unatkoztam halálosan. A Rise And Fall-t már nagyon rég meg akartam nézni. Hátha Laci nem csak azért hordja mindig a pulcsijukat, mert nincs neki másik. Azt hozták, amire számítottam. Gördülékeny és erőteljes volt az egész, még akkor is ha a végén kimentem kaját venni. Nem kifejezetten az a zene, amiért rajongok, de valamiért mégis tetszik. És ez nem azt jelenti, hogy tetszenek az ilyen zenét játszó zenekarok, hanem hogy konkrétan ez tetszik. A Ratos De Porao színpadképileg
úgy nézett ki, mint valami korosodó kalóz-metált játszó banda egy motoros találkozón. Lehet, hogy jó volt, másoknak tetszett. Én nem tudom, mert valaki eltüntette a kocsi kulcsot, és addigra már annyira fáztam pulcsi nélkül, hogy nem tudtam gondolkozni. De annyit tudok, hogy ilyen körülmények között kicsit hosszúnak tűnt a koncertjük. Kifelé menet még szert tettem egy Hüsker Dü pólóra, amivel már az első nap óta szemeztem, mégis csak akkor szántam rá magam, mikor a disztrós srác már leragasztotta a pólós dobozokat. Ezután megdönöttük a guiness rekordot, nagyon gyorsan lebontottuk a sátrakat és összepakoltunk mindent, aztán még benéztünk a Have Heart-ra. Talán még ez volt a legélvezhetőbb az előző napi főzenekarok után, az tuti, hogy a színpadon lévők mind ötösre betanulták a szövegeket.
A kocsinál még várakoznunk kellett, mert hiányzott valaki. A mellettünk parkoló kisbuszos horvátok már 3 napja folyamatosan füvet szívtak, és ez vasárnap estére megtette a hatását. Elkezdtek bömböltetni valami buzi-hardcore-t, circle pit ment a kocsi körül, ordítoztak, a kocsi tetejét használták színpadnak, és onnan ugráltak egymásra. Szerintem elég vicces volt, engem nem idegesített, még kedvem is lett volna beszállni, de már indultunk haza (nem mintha amúgy beszálltam volna). Az úton már sokkal többet tudtam aludni, mint odafelé, így nem is fáradtam ki annyira.
Ott helyben is tetszett a fesztivál, de így visszagondolva még inkább. Most én is kicsit depressziós lettem. Amiatt, amiről már sokan sokat meséltek nekem. Például mikor hazajönnek egy turnéról, ami nagyon jól sikerült, és megint bele kell rázódni az otthoni életbe, mikor már olyan rég vártad, hogy végre kiszakadhass egy kicsit. Holnap reggel dolgozni kell mennem, és még csak kilátásom sincs, hogy mikor lesz újra valami kis változatosság. Rájöttem, hogy szeretek kialvatlanul délutáni koncertekre járni, meg sátorban vagy kocsiban nyomorogni. És a vegan kaja is finom volt, pedig húspárti vagyok. Tényleg van valami kis bája az egész fesztiválnak, örülnék ha még tartana egy kicsit.
Ha lefekszem ma aludni, majd arra fogok gondolni, hogy tényleg megtanulok rendesen gitározni, és nem csak a 2-3 akkordos számokat tudom lejátszani a Juno-ból. És akkor Lacival aranyos dolgokról fogunk énekelni két gitárral, és a Moldy Peaches-t fogjuk nyúlni, és annyi helyen játszunk, amennyin csak tudunk.

FUÚ

A lázas munkakeresésemet talán szüneteltethetem pár percre, hogy írjak a holnapi koncertről, mert talán nincs is más, amiért jobban tudnék lelkesedni. Amúgy a mai napra még egy kis sikerélmény is jutott, lettek diákmunkás helyek mozikban éhbérért, jelentkeztem egy semmit nem fizető újságírós gyakornoki helyre, ami valószínű már rég betelt, és holnap bemegyek egy Hősök teréhez közeli cukrászdába, ahová kisegítőt keresnek a nyárra, ahol sok nyafogó gyerekkel meg értetlen turistával találkozhatnék minden nap. Szóval ilyen mérhetetlenül sok lehetőség nyílt ma meg előttem, és bár egyikből sem lennék milliomos, ma már örülnék akármelyiknek. De a tapasztalatok azt mutatják, hogy nem kellek senkinek, úgyhogy inkább már nem is bizakodom előre.
Tavaly decemberben voltam a Fucked Up-on Bécsben. Busszal mentünk ki 5-en, és az éjszakát egy középkorú osztrák életművész belvárosi legénylakásában töltöttük, aki nem mellesleg szociológiát tanult, így láthattuk, mik a kilátásaink a jövőben. Az utazás meg a koncert előtt is benne volt már a levegőben, hogy ez valami rohadt jó lesz. De nem az a fajta érzés volt ez, mikor valaki eltervezi, hogy „na, akkor ennek most nagyon jónak kell lenni”, és rá is készül, aztán tutira hányás vagy sarokba kuporodott sírás lesz a vége, vagy a hazafelé út közben az a gondolat, hogy ez az este is felesleges volt. Nem számítottam rá, hogy jó lesz, talán direkt nem számítottam semmire, nem igazán pörögtem fel előtte, mégis miközben a vendéglátónk és a frissen felszedett nője után bukdácsoltam a millió karácsonyi égő alatt a koncert felé, valahol éreztem, hogy hazafelé vigyorogni fogok. A hely elég kicsi volt, meg drága, de ez sem zavart különösebben. Elég nagy csúszás volt, pedig aznap csak a FU lépett fel. A hirtelen keletkezett sok időt úgy töltöttük el, hogy konfettit gyártottunk, amit szét akartunk szórni a közönség örömére, de miután a pultos fiú ránk szólt, hogy ki fog dobni, feladtuk az ilyen irányú ambícióinkat. A kis és fülledt terem hamar megtelt, mi az „utolsóként mindenki elé beálló” taktikát alkalmaztuk. Én nem túl nagy sikerrel, mert már a Baiting the public alatt 4 sorral hátrébb szorítottak a fröcsögő szájú osztrákok, de annyira élveztem az egészet, hogy ez sem érdekelt. Soha nem aktívkodom koncerteken, a csendben bambulós fajta vagyok, de ezen a koncerten ugrabugráltam, mint a bakkecske, és a mellettem álló Csabinak szerintem minden egyes számnál elmondtam, hogy „ez az egyik kedvenc dalom”. Mindent eljátszottak, amit felírtam volna a kívánságlistámra, és úgy tűnt, ők is élvezik. Nem is akarok semmit hozzátenni, tökéletes volt. A kis terem inkább jót tett a bulinak, mint rosszat. Nagyon régen vagy inkább soha nem láttam olyat, hogy egy közönség ennyire egységesen jól érezte volna magát, legalábbis az első sorokból így tűnt. A végén kicsavartam a ruhámból a vizet, vettem egy pólót, az énekesnek meg az egyik gitárosnak forszíroztam Magyarországot, aztán vigyorogva jöttem fel a lépcsőn, mint szerintem mindenki más. Amúgy ez nem is múlt el másnapra, még hetekig ilyen maradtam.
Mikor láttam, hogy 8-án játszanak Bécsben, úgy gondoltam, hogy nem szeretnék kimenni rájuk, mert képtelenség, hogy még egyszer annyira jó legyen minden, mint télen volt. De azt hogy 9-én felszállok a Blahán a 74-es trolira, és az pár megállóval később letesz a Városligetnél, és ott láthatom a Fucked Up-ot, azt nem gondoltam. Nagyon várom, kíváncsi vagyok, hogy mennyiben lesz más, mint a bécsi volt, és hogy van-e arra lehetőség, hogy azt az élményt túl lehessen szárnyalni. Holnap este kiderül. De én az eksztázison már túl vagyok, tudom, hogy mire számíthatok, és szerintem nem tévedek, ha azt tippelem, hogy megint többet fogok mosolyogni, mint a számat biggyeszteni.
A Fucked Up nekem egy olyan zenekar, amit végre teljes egészében a magaménak érzek, és amiért merek rajongani. Nem mindig tetszik a körülöttük lévő felhajtás, meg a sztárolás, és sokszor úgy éreztem, hogy arra törekednek, hogy olyan zenét csináljanak, ami sokaknak tetszik. És be is jött nekik. Az a gondolat, hogy fülbemászó dalokkal szélesebb közönséget bolondítsanak magukba nem nagyon tetszik nekem, és nem is biztos, hogy így van. De még ha így is van, a Fucked Up egyszerűen annyira jó, hogy még ezt is leszarom és imádom őket tovább. Engem elbolondítottak és nem is akarok kijózanodni.

M Ward

Órák óta azon gondolkodom, hogy a ma vett 2 kifli, egy kefir és egy csipsz hány százalékát tette ki a teljes havi pénzemnek. M. Ward pedig jó alapot szolgáltat a számolgatáshoz. Kissé csökkenti a komfortérzetemet, hogy csak az ágy felét használhatom, mivel a másik fele tele van üres kajás zacskókkal, éjszaka levetett zoknikkal meg táskákkal. De legalább mindig van rá egy kis esély, hogyha megéhezek, találok valami maradékot.
Mikor megismerek valami új zenét, amire magamtól akadtam rá, mindig elfog az érzés, hogy igazából csak megjátszom magam. Mindent túl felületesen ismerek, nem tudom kívülről a több száz általam hallgatott zenekar összes albumának a címét, és bár régen ezt normálisnak ítéltem volna, a mai környezetemben úgy érzem, olyan vagyok, mint egy 60-as iq-jú retardált a zsenik között. Zenebuzikkal vagyok körülvéve. Én meg csak úgy tengődöm. Zenekarok teljes diszkográfiáját minősítem szarnak egyetlen szám vagy sárkányos tetoválás miatt. Nem tudom, hogy melyik zenekar melyik tagja ült börtönben öregasszonyok molesztálása miatt, vagy hogy ki mikor törte el a csuklóját. Sokszor még a tagok nevét sem tudom megjegyezni. És ha napokon keresztül dúdolgatok valami iszonyú jó dalt a fejemben, először azt hiszem, hogy azt én találtam ki, majd rájövök, hogy hallottam valahol, és fél év múlva beugrik, hogy melyik zenekaré. A számok csak pörögnek a lejátszómban, beleívódnak a fejembe, és teljesen összekavarodnak. Vannak persze kivételek: az igazán király zenék, amiket bármikor elsőre felismernék. De mások meg mindent elsőre felismernek.
A másik szörnyű eset, mikor felfedezek valami jó zenét, és felidegesítem magam azon, hogy ezt idáig hogy nem ismerhettem. Annyi indie-t hallgattam mostanában, és volt közte olyan, ami valamiért jobban tetszett, mint a többi, amik inkább a tucat kategóriába tartoztak. Letöltöttem egy M. Ward albumot, aztán még egyet, és kicsit szerelmes lettem. Aztán megláttam a last.fm-en, hogy én voltam a 344546., ha ez a szám mondjuk csak Brassóra vonatkozna, akkor én lennék majdnem az utolsó ember, aki még nem ismerte. De legalább most már ha hallom a nevét, nem csak arra fogok gondolni, hogy ő az a She&Him-es ember, hanem csak rá. És bár She&Him-et is szeretek hallgatni, ez még sokkal inkább tetszik és valószínű sokkal többet fog menni a gépemen. Mint mikor eszek valami vizezett csoki fagyit, és bár ízlik, mert ha csoki, akkor az rossz nem lehet (kivéve a szlovák csokikat), de hallásból ismerem már a belga csokis csoki darabokkal tökéletesített fagyit, gondolom, hogy az még finomabb, de a függőjévé csak az első kóstolás után válok. M. Ward valahogy különleges, olyan homályos az egész zene, néhány számnál úgy érzem, mintha valami füstös eldugott 80-as évekbeli szocialista bútorokkal berendezett lepukkadt szobában ülnék, máskor meg egészen modern. És itt lyukadtam ki újra ugyanoda, ahonnan elindultam. Hirtelen megtetszett valami, áradozok róla, pedig nem is ismerem igazán. De majd ha egyszer megutálom, akkor majd legalább lesz mit letagadni. Inkább hallgatom is és nem szövegelek róla.