Getting 22

Holnap lesz a 22. szülinapom, és még mindig ott tartok, hogy egy Múmin-os pólónak örülök a legjobban. Néhány éve még a skandináv kultúrás beadandómat is inkább Múmin-ról írtam, norvég impresszionista festők helyett. Kiskoromban imádtam, képes voltam szombat reggel 7-kor felkelni, ha csak akkor adták a tévében. Mondjuk ez nem sokat mond el rólam, mert kb. minden mesét szerettem, kivétel nélkül. Elég volt, ha néhány hülyén megrajzolt állat szaladgált ide-oda, és máris rátapadtam a képernyőre. Mesefilmek terén az egyéni ízlésnek még a szikrája is hiányzott belőlem. Meg amúgy minden másban is. De hát az oviban még mindenki Pap Ritát hallgatott, és azt hordott, amit az anyukája adott rá.

Ma írni akartam, de most is inkább szépségkirálynő kislányokat nézek a tévében. Meg töltöttem zenéket és újra felfedeztem a soulseek-et. Egész nap pizsamában voltam, mert annyira fáj a derekam, hogy menni sem bírok. Arra azért nem számítottam, hogy az öregedésnek ilyen konkrét jelei lesznek. Nemsokára megírom majd amúgy az első bejegyzésemet már 22 évesen is, de amit most írtam volna, az nagyrészt az Én Pici Pónimról szólt volna, meg arról, hogy a legnagyobb trauma az életemben, hogy sose kaptam hintalovat.