Teen spirit

Már régen is akartam blogot írni. Csak utólag mindig utáltam, amiket leírtam. Meg nem tudtam eldönteni, hogy jó-e az, ha leírom egy csomó gondolatomat, és akárki elolvashatja. De még mindig jobb, mint a „reggel 8-kor keltem, pirítóst ettem, és 2-es lett a matek témazáróm” témájúak, mert azok meg olyan unalmasak meg feleslegesek. Az ilyen talán csak annak az egy embernek érdekes, aki szerelmes a blog írójába. Nem mintha attól kéne tartanom, hogy olyan sokan követik majd, amiket leírok. Ha ezt akarnám, akkor rendeznék valami kis játékot a rendszeres olvasóim között, ahol plüss állatokat lehet nyerni.
Nem fogom most leírni részletesen, hogy milyen rosszul indult a keddi napom, aztán milyen jól végződött. Csak annyit, hogy betegen mentem le a Cloak/Dagger-re, de mire hazaértem, már sokkal jobban voltam. Nem akarok azon siránkozni, hogy ennyi embert érdekelt összesen az egyik legkirályabb zenekar, nekem már elég az, hogy én meg a körülöttem lévő emberek tudjuk, mi a jó. Meg amúgy is, ha mindenki tudná, az miért lenne nekem jó? Ha minden második ember a suliban Muse helyett hallgatna néha Wipers-t is, akkor mi lenne? Nem lenne jó, jobban szeretem így, hogy ha hallgatok valamit, és megkérdezik mi az, sose ismerik, ha megmondom. Ha meg belehallgatnak, úgyis vagy azt gondolják, hogy szar, vagy nincs bennük elég lelkesedés, hogy megismerjék. Így jobban a sajátom marad. A lényeg, hogy a Cloak/Dagger most is iszonyú jó volt, ugyanúgy, mint két éve. Valahogy nem is tudom elképzelni, hogy ők rosszak legyenek. De azt már tudom, tőlük mit nyúlnék ha dalokat írnék: azt, hogy a sorok végén a rím sokszor ’-tion’ lenne, mert tök egyszerű, és klasszul hangzik. A Cloak/Dagger-ben számomra már maga a létezésük is üdítő, az hogy vannak ilyen zenekarok, mert ha nem lennének, akkor pont az ő hiányuk kínozna borzasztóan. Úgy érzem mindig szeretni fogom őket, bár ilyesmit rizikós meg naiv dolog 21 évesen kijelenteni, de hát ha azt is tutira tudom, hogy sose lesz műkörmöm és nem fogok szoláriumba járni, akkor ebben miért ne lehetnék biztos?
Az elveszett ifjúságom emlékére azon gondolkodtam, hány olyan zenekart meg dalt ismerek, aminek a nevében benne van a teen, vagy bármi szó, ami srácokkal vagy gyerekekkel kapcsolatos. A youth-t kihagytam, mert abból túl sok van. És elég sokat össze tudtam szedni. Ez olyan, mint az ország-város, csak könnyebb, mert egyedül játszom, és így tuti én nyerek. Meg szerintem valamiért ezek a zenekarok egy kicsit mindig fiatalok maradnak, mert a nevük erre predesztinálja őket. Együtt kéne élniük mind egy nagy kolóniában valami nagy plasztikai sebészet szomszédságában, felvarrós farmerdzsekit hordani és zajos gitártémákat játszani egész nap életük végéig. Mondjuk, ahogy ezt elképzelem magam előtt, nem a teen nevű összegyűjtött zenekarokat látom, hanem a teen című dalok előadóit. Úgyhogy mégis a dalokról fogok írni, mert azok lelkesítőbbek. Ezek jutottak amúgy az eszembe, mint bandák: The Teenagers, Teengenerate, The Get Up Kids, Kid Dynamite, Teenage Jesus and the Jerks, Rich Kids on LSD, Kids Like Us, Comeback Kid, Teenage Fanclub, Now Now Every Children, The Teen Idles…ja meg a Radiohead Kid A albuma.

Az Adolescents – I Hate Children tökéletesen beleillik a képbe. Az egyik legdühösebb, és tinédzserduzzogósabb szám, amit valaha hallottam (iszonyú jó). Ha az Adolescents-nek ez az egy szám lenne a teljes munkássága, akkor is leborulnék előttük. A Sonic Youth-tól a Teenage Riot is imádnivaló. Az jut róla eszembe, hogy 12 éves gördeszkás-baseball sapkás fiúk bemennek a közértbe, és leverik a befőttes uborkát a polcról. Akkor se lenne unalmas ez a szám, ha a végtelenségig menne újra és újra egymás után, mert van benne valami folytonosság, hogy ne csak a ’91-ben élt fiatalok tudjanak rajongani érte, hanem talán majd azok is, akik 50 év múlva hallgatják meg. Az Undertones-tól meg a Teenage Kicks szerintem halhatatlan klasszikus, ami mindig mosolyt csal az arcomra, és otthon összefogom a hajam, és úgy rázom a fejem a ritmusra, mikor senki nem látja. Erre a számra szerettem volna táncolni a szalagavatómon. A Teen Creeps a No Age-től ugyanúgy tökéletes, mint a Nouns album szinte minden száma. Nem tudom, hogy lehet ennyire eltalálni egy lemezt, de a Weirdo Rippers a nyomába se ér, az új EP-jük meg, amit hallottam, olyan mintha nem is ők játszanának rajta. Ellangyosodott, nem is tudom, mire hasonlít, talán a Deerhunter-re. De ahogy a Teen Creeps elején elindul a gitár, az maga a gyönyör. Ramones - Teenage Lobotomy: ugyanolyan menőn, CBGB-sen rokkos, mint a többi Ramones-szám. Szerintem a maguk idejében minden lány szerelmes volt beléjük, még az is, aki kosztümben járt gimibe. A Times New Viking-ben van egy szintis csaj, aki énekel is és a Teen Drama című számuk afféle dühös-szomorú dal, ami egy aranyos tini filmben szólhatna, mikor a főszereplő srác megtudja, hogy nem kell a tökéletes lánynak. Az egyik kedvenc Adverts-számom a Bored Teenagers, vagy talán a kedvenc. Mert maga a szám meg a szövege is annyira Adverts, ami valahogy nekem olyan feszengős punkot jelent. Ebben a számban is végig van valami feszültség, olyan mint egy lufi, ami folyamatosan hajszálnyira van attól, hogy kipukkadjon, de aztán mégse. Ja, meg hát a Nirvana – Smells Like Teen Spirit-je, ami nem csak az én listámon van rajta, hanem még a VH1 is be szokta rakni a legjobbak közé. Valahogy mindig úgy gondoltam, hogy még mindig nem gáz Nirvana pólót hordani, kivéve azokat, amiken Kurt Cobain van csak rajta, meg az, hogy mikortól meddig élt. Az olyan nyálas. Ennyi jutott eszembe, de hogy valamennyire teljes legyen, itt az a három, amik nem jutottak eszembe, de eszembe juthattak volna: Dead Kennedys – I Kill Children, Reagen Youth – Miss Teen America, The New Pornographers – Miss Teen Wordpower.
Nem tudom, hogy csak a szelektív memória teszi-e, de szinte az összes dalba szerelmes vagyok, amit felsoroltam. Britney Spears-nek is kell, hogy legyen, olyan száma, amiben benne van az a szó, hogy teen. De vagy nem ismerem, vagy nem akarok rá emlékezni, vagy esetleg még sincs. De fú, ezek mind annyira klasszak, hogy egész izgalomba jöttem, és most nem tudom abbahagyni a hallgatásukat.

9/11

Majdnem úgy alakult, hogy októberben láthattam volna a Sonic Youth-ot, de aztán mégse. Az életemben amúgy általában minden így alakul. Sok minden összejön, ami fontosnak tűnhet, de azok a dolgok, amik meg nekem valóban sokat számítanak, általában nem sikerülnek. Kicsivel több, mint egy évvel ezelőtt például eldöntöttem, hogy elmegyek fél évre Izlandra önkénteskedni. Fura is volt, hogy minden tökéletesen alakult, fél órát beszéltem telefonon egy izlandi emberrel, és mondta, hogy ki lettem választva, és szeptemberben indulhatok. Aztán mégse mehettem, mert az ottani valami, ami ezzel foglalkozik, nem adta meg a támogatást rá. És itt ragadtam a rengeteg egyetemi előadással, az üres kollégiumi szobával meg a zúgó hűtővel, mert a barátnőm meg Oroszországba ment fél évre. Nem tudom, hogy bírtam ki, mert azóta kb. most először kellett egyedül lennem kedden a szobában, és annyira szar volt, hogy szerdán inkább már lementem a Dürer-kertbe ajtóból ingyen koncertet nézni, meg azokat nézni, akik a meccset nézték. A Dinosaur Jr. is nagyon érdekelt volna, ha már ilyen közel lesz, de azt is könnyebb ellinkeskedni, mint keresni valakit, aki megy rá. Amúgy szerintem a Dinosaur Jr.-ról akkor is a Denver (dínó, jó barát) jutna az eszembe, ha nem ez lenne a nevük. Pedig jó lenne megnézni olyan zenekarokat, amiket valóban szeretek, amíg léteznek, ha már olyan sok van, amit soha nem láthattam, vagy talán már akkor sem léteztek, mikor megszülettem. Ha a múltból egyetlen zenekart választhatnék, amit valahogyan megnézhetnék, akkor szerintem listákat írnék, sokat tűnődnék rajta, aztán a végén azt mondanám, hogy legyen a Joy Division, még akkor is, ha csak a 6. lenne mondjuk a listán, mert a szívem úgyis ahhoz húz a legjobban. 19-én lesz amúgy Editors a Millenárison (és úgy néz ki tényleg lesz!) ingyen, de csak ilyen bonyolult email-küldős folyamattal lehet rá meghívót szerezni, és ha az sikerül, akkor is alá kell írni valami papírt, hogy felvehet téged az olasz MTV és a videókat még halálod után 500 évvel is felhasználhatja olyan adathordozókon is, amik ma még nem is léteznek. Meg ülni kell végig. Szóval nem tudom, de nekem túl macerásnak tűnik, meg idegennek az egész. Pedig mostanában megszerettem az Editors-t, ha régebben nem is tetszett annyira, de hát úgy tűnik, túl nagy sztárok már ahhoz képest, amihez én vagyok szokva. Meg lehet, hogy jobb az Editors-t is otthon hallgatni, mint élőben látni, hogy festik magukat és gucci bőrkabátot hordanak.
A munkám végül is nem annyira szar, még ha két nap alatt kellett is megtanulnom azt, amiért mások elvégeznek egy főiskolát. Egész nap a gép előtt ülni mondjuk nem valami jó, de legalább van net, meg nem kell egyenruhában hamburgereket csinálnom reggeltől estig. Meg itt végre van olyan vizes tartály izé, aminek nem tudom a nevét, de ezelőtt még sose használtam olyat, pedig tökre tetszik. Bár a működési elvét még most sem értem, de hát a suliban voltak hiányosságok a fizikaoktatásban. Már csak egy új és működő mp3-lejátszó kéne, és akkor még jobb lenne, majd talán veszek életem második fizetéséből. Kicsit félek is, hogy végül meg fogok törni, és elfogadni azt, hogy 8-tól 16-ig egy irodában kell dolgoznom. Mert nem szeretnék. Előtte sem szerettem volna, de most még inkább nem. Nem akarom, hogy valami nekem semmit nem jelentő munka töltse ki az életemet. Utálom, hogy mindig mindenkinek külön kell köszönnöm, a sok „Jó étvágyat!”-tól meg „Egészségedre!”-től már egészen udvariasságellenes lettem. Mondjuk néha van egy kis változatosság, a múltkor reggel például egy fasz (Ilyen szót nem illik papírra (képernyőre) vetni!) alakú torta volt az asztalomon, mikor bementem. Beilleszkednem mondjuk egyáltalán nem sikerült, úgy látom nem utálnak, de nem is szeretnek, pedig olyan jókislánynak nézek ki. Bár kicsit lehet, hogy furának tartanak, és olyanokat pletykálnak rólam, hogy még szűz vagyok, vagy hogy a macskámmal szoktam beszélgetni. Mondjuk az egyikben még igazuk is van. Diákmunkának elviselem az irodát, úgy hogy nem is kell mindig bemenni, de nem akarom egy ilyen helyen leélni az életem. Meg előre is bocsánatot kérek, ha valaki totál rossz internet-számlát fog kapni, azt valószínűleg én basztam el.
Nem is tudom összehasonlítani ezt a munkába-suliba-koliba-Csömörre-Tarjánba rohangálós időszakot azzal, amikor otthon ültem egész nap, és egyfolytában zenét hallgattam/töltöttem le, annyi részt néztem meg a Szívek szállodájából, amennyi belefért egy napba, vagy kapcsolgattam a TV Shop és a tv paprika között. Ez talán annyival jobb, hogy most nem érzem magam olyan haszontalannak. Ha túl sokat vagyok egyedül, túl sok időm van azon gondolkodni, hogy minek járok egyáltalán egyetemre, meg azon, hogy biztos valami halálos betegségem van, aminek a tüneteit ezután el is kezdem felismerni magamon. De most nincs időm ilyeneken tűnődni, így még az egyetemre is szeretek bemenni, meg nem is érzem magam betegnek általában. Az meg, hogy mostanában nem hallgattam annyi zenét, nem tudom, baj-e. Nem tudom van-e még olyan zene, ami meghatározó lenne az életemben, és még nem ismerem. Mert ha eddig nem ismertem meg, talán már nem is fogom soha. Meg a tapasztalatom az, hogy a zenével is el lehet telni úgy, mint a kajával. És akkor, ha kicsit szünetelteted, akkor utána még jobban fog ízleni, mint előtte. Nálam a punk/hc és az indie időszakok szokták váltani egymást, és miután az egyik szünetelt, és újra hallgatom, még jobban tetszik, és újra lelkesedek meg rajongok érte, úgy ahogy a saját időszakának a végén már valahogy nem ment. Ha hetekig csak zajos lo-fi rockot hallgatok, az is lehet, hogy a végén már elhiszem az Anyukámnak, hogy a Vivian Girls szar, mert valahogy elkezdem hallani az ő fülével. Ahhoz, hogy mindent tisztán és úgy halljak, ahogy kell, frissesség kell a fejemben, meg az, hogy akkor csak arra figyeljek. Erre már rájöttem, de gyakorolni még nem mindig sikerül.

u.i.: Ha bárkinek kellenének kiscicák, az szóljon, mert van három!
u.i. 2.: Ha valakinél mégis lenne szabad hely Dinosaur Jr.-ra, és szépen kérne, lehet, hogy hajlandó lennék elmenni!