Órák óta azon gondolkodom, hogy a ma vett 2 kifli, egy kefir és egy csipsz hány százalékát tette ki a teljes havi pénzemnek. M. Ward pedig jó alapot szolgáltat a számolgatáshoz. Kissé csökkenti a komfortérzetemet, hogy csak az ágy felét használhatom, mivel a másik fele tele van üres kajás zacskókkal, éjszaka levetett zoknikkal meg táskákkal. De legalább mindig van rá egy kis esély, hogyha megéhezek, találok valami maradékot.
Mikor megismerek valami új zenét, amire magamtól akadtam rá, mindig elfog az érzés, hogy igazából csak megjátszom magam. Mindent túl felületesen ismerek, nem tudom kívülről a több száz általam hallgatott zenekar összes albumának a címét, és bár régen ezt normálisnak ítéltem volna, a mai környezetemben úgy érzem, olyan vagyok, mint egy 60-as iq-jú retardált a zsenik között. Zenebuzikkal vagyok körülvéve. Én meg csak úgy tengődöm. Zenekarok teljes diszkográfiáját minősítem szarnak egyetlen szám vagy sárkányos tetoválás miatt. Nem tudom, hogy melyik zenekar melyik tagja ült börtönben öregasszonyok molesztálása miatt, vagy hogy ki mikor törte el a csuklóját. Sokszor még a tagok nevét sem tudom megjegyezni. És ha napokon keresztül dúdolgatok valami iszonyú jó dalt a fejemben, először azt hiszem, hogy azt én találtam ki, majd rájövök, hogy hallottam valahol, és fél év múlva beugrik, hogy melyik zenekaré. A számok csak pörögnek a lejátszómban, beleívódnak a fejembe, és teljesen összekavarodnak. Vannak persze kivételek: az igazán király zenék, amiket bármikor elsőre felismernék. De mások meg mindent elsőre felismernek.
A másik szörnyű eset, mikor felfedezek valami jó zenét, és felidegesítem magam azon, hogy ezt idáig hogy nem ismerhettem. Annyi indie-t hallgattam mostanában, és volt közte olyan, ami valamiért jobban tetszett, mint a többi, amik inkább a tucat kategóriába tartoztak. Letöltöttem egy M. Ward albumot, aztán még egyet, és kicsit szerelmes lettem. Aztán megláttam a last.fm-en, hogy én voltam a 344546., ha ez a szám mondjuk csak Brassóra vonatkozna, akkor én lennék majdnem az utolsó ember, aki még nem ismerte. De legalább most már ha hallom a nevét, nem csak arra fogok gondolni, hogy ő az a She&Him-es ember, hanem csak rá. És bár She&Him-et is szeretek hallgatni, ez még sokkal inkább tetszik és valószínű sokkal többet fog menni a gépemen. Mint mikor eszek valami vizezett csoki fagyit, és bár ízlik, mert ha csoki, akkor az rossz nem lehet (kivéve a szlovák csokikat), de hallásból ismerem már a belga csokis csoki darabokkal tökéletesített fagyit, gondolom, hogy az még finomabb, de a függőjévé csak az első kóstolás után válok. M. Ward valahogy különleges, olyan homályos az egész zene, néhány számnál úgy érzem, mintha valami füstös eldugott 80-as évekbeli szocialista bútorokkal berendezett lepukkadt szobában ülnék, máskor meg egészen modern. És itt lyukadtam ki újra ugyanoda, ahonnan elindultam. Hirtelen megtetszett valami, áradozok róla, pedig nem is ismerem igazán. De majd ha egyszer megutálom, akkor majd legalább lesz mit letagadni. Inkább hallgatom is és nem szövegelek róla.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése