Ezen a héten a kedvenc számom a Rain a Bishop Allen-től. Pedig korábban nyálasnak tartottam, de most tisztára rákattantam, annyira, hogy olyan sokszor hallgattam meg, hogy ma reggel már megint nyálasnak tűnt. Meg azért amellett, hogy ilyen cuki az egész, olyan mintha a szöveg mögött megbújna valami kis gonoszság. Szóval ilyen elvetemült gondolatokat okoz, ha ennyiszer hallgatok meg valamit.
Egész nap gépelnem kell, és már lassan kisebesedik a csuklóm, mert egyfolytában ide van támasztva a géphez. Elaludni meg csak úgy tudok mostanában, ha a fejemet az ágy valószínűtlenebbik felére rakom, közvetlenül a zúgó hűtő mellé. És olyankor, mikor éjszaka 1-2 felé eljutok oda, hogy aludjak, akkor jutnak eszembe dalok, amikről írni szeretnék, és amikre reggel nem emlékezek, mintha csak álmodtam volna. De például gondolkoztam azon, hogy egy csomó mindenkit ismerek, aki szereti a gilmore girls-t, de nem ismeri a Clash-t vagy a Black Flag-et. Vajon rájuk nincs hatással, hogy Rory és Lane hetekig gyászolta Joe Stummer-t? Vagy mikor Rorynak valaki lenyúlja a Belle and Sebastien pólóját a mosodában? Vagy mikor Lane rokona Avril Lavigne pólóban van, és fikázza a Joy Division-t? Lehet hogy csak én vagyok fanatikus ezzel kapcsolatban, de nem igazán hagyna nyugodni, amíg ki nem derítem, hogy ki az a Joe Stummer. De aztán rájöttem, hogy a legtöbben nem úgy nézik, mint én. Vagyis úgy nézik, csak nem úgy látják. Hanem csak hogy fú, Rory vajon elfogadja a gyűrűt? Amennyit írok a gilmore girls-ről, pont annyira szánalmas, hogy ennyit foglalkozok is vele. Bár ami a legjobban bánt most, hogy a válogatás CD-re, amit a 10 éves unokahúgomnak csináltam karácsonyra, elfelejtettem Karen O and The Kids-t rakni.
Amúgy meg, szerelmes lettem:
hol vannak a rajongók?!
VálaszTörlés