i went alone down to the DRUGSTORE

A természet elég sokszor kibaszott már velem. Pont a szalagavatóm napján volt annak a télnek a legnagyobb hóvihara, és kilométereket kellett gyalogolnom, mert a busz nem tudott eljönni odáig, ahol lakom. Mondjuk Izlandra még annak ellenére sem tudok haragudni, hogy most a hülye vulkánjuk miatt nem jön a Statues, pedig egyszer már beintett nekem az az ország. Azért remélem nem füstöl el az egész sziget, mert szeretném megnézni majd egyszer. Mert milyen beteg ország már az, ahol az emberek 80%-a hisz benne, hogy léteznek ilyen kis manók. Mondjuk nem tudom, kicsit ők maguk is manónak néznek ki. Talán két éve láttam a Titanicon (a fesztiválon, és nem a hajón) a Sigur Rós dokumentumfilmjét a turnéról, mikor ingyen koncerteket adtak mindenhol Izlandon. Régi halfeldolgozókban meg réteken. Elég aranyos volt az egész, az öregasszonyokkal meg a szaladgáló gyerekekkel együtt. És a Sigur Rós zenéjében is van valami túlvilági, ami egész Izlandban megvan. Vagy nem is túlvilági, csak valahogy azt sugallja, hogy ők tudnak valamit, amit mi nem. Meg azért van valami abban is, hogy izlandiul vannak a szövegek. Nagyon idegennek tűnnek. De sokszor többet jelent egy-egy szó, ami benne van a dalban, mint az egész szöveg önmagában. Néha meg nem is a szó, hanem ahogy kimondja azt az, aki épp énekli.
Ez akkor fogalmazódott meg bennem, mikor kimentem szünetre a munkában, és ott maradtam kicsit a wc-n, mert kurvára elegem volt, és kicsit egyedül akartam lenni. Akkor volt az, hogy a Strange ment a fejemben egyfolytában a Galaxie 500-tól, és arra gondoltam, hogy ez a szám kevesebb lenne, ha nem lenne benne az a szó, hogy ’drugstore’. Pedig amíg nem hallottam ebben a dalban, addig soha nem gondoltam rá, hogy milyen jó ez a szó. Mert lehet, hogy önmagában nem is az, csak ebben a dalban. Vagy még inkább csak pont úgy, ahogy ebben a dalban az énekes kiejti.
Az Anyone Else But You, az egyik szám a kb. 3-ból, amit el tudok gitározni, az ebből a szempontból tökéletes. Talán pont azért is éreztem jó dolognak, hogy megtanultam, és éreztem valahogy klasszabbnak. Mert két akkordból áll az egész, de valamiért mégis jó. Még ha néha le is ül, utána odaérek a következő részhez, amiben van valami rohadt jó szó, amit jól esik még kimondani is. És a szavak csengése felhúzza az egész számot.
Mondjuk van mikor egy szó köré épül az egész szöveg, ami már unalmassá is válhatna, mégis ötszázszori hallgatás után is alig várod, hogy hallhasd azt, ahogy kimondják. Bang, Filler, LAX. Pedig ezek nem annyira klassz szavak, de a dalok azzá teszik őket, és akkor ott abban a pillanatban tökéletesek. Olyan ez, mint az olyan írók könyvei, akik nem csicsázzák túl a mondandójukat, nem akarnak felvágni azzal, hogy milyen kurva intellektuálisak, hanem egyszerű köznapi nyelven is tökéletessé tudják tenni, amit leírnak. És ettől lesznek még sokkal jobban a barokkosan csűrős-csavarós társaiknál. Ők így is ki tudják fejezni azt, amihez másoknak külön eszközök kellenek.
A túl zajos, garázsrokkos számokban ezek a dolgok sokszor háttérbe szorulnak. Főleg mostanában, mikor már vannak olyanok, mint a Best Coast, ami szerintem vékony jégen egyensúlyozik a jó és a szar között, de az beszakad alatta és inkább szar lesz. Egyszerűen nincs benne plusz. Olyan mint a Shutter Island, aminek a héten láttam az első felét. Hogy megcsinálják, sokan megnézik, de hamar el is felejtik. Nincs éle. Persze sokan odavannak érte, mert már belevakultak ebbe a sok zajongó nős zenébe, amiknek a nagy részét amúgy én is szeretem, de azért mindent már nem vagyok hajlandó befogadni. Mondjuk lehet, hogy élőben jó lehet, de hát akkor jöjjön el és bizonyítsa be.
A Vivian Girls azért ki tudott törni. Bár mostanában úgy érzem, hogy pont azért kezdenek belesüllyedni az átlagosságba, mert már túl menők, és túl görcsösen próbálnak olyanok lenni, amilyenek a kezdetekkor talán csak úgy alapból voltak. Nehéz nekik olyannak maradni. És azt is nehéz elképzelni, hogy Cassie Ramone úgy énekeljen egy szót, hogy az totál az agyamba vésődjön. Inkább még egy fokkal erősebben pengeti a hangokat, hogy hatásosabb legyen. Persze nincs baj az ilyen számokkal sem.
A No Trend-et meg a hozzá hasonló zenekarokat talán azzal lenne a legegyszerűbb jellemezni, hogy azok, amiknek a hallgatása közben örökké ki kell mennem megnézni, hogy csörög-e a telefonom, de aztán mindig kiderül, hogy a zajok csak a lejátszóból jöttek. A Xiu Xiu mondjuk viszonylag jól ötvözi a kettőt. Benne van a totál káosz zajosság, najó, mondjuk egész másfajta zajosság, mint a No Trend-ben. De a Xiu Xiu zajosságára még nehezebbnek tűnne olyan mélyen ráénekelni egy-egy szót. De mivel hasonlót nem is ismerek, és a Xiu Xiu kezdetektől természetesnek hatott, egyértelműnek tűnik az a mélység, ahogy Stewart kiejti a szavakat.
Egy szám lehet nagyon jó ilyen szó nélkül is, csak amelyikben van, attól totál izgalomba tudok jönni, és lehet hogy csak amiatt hallgatom meg újra és újra ugyanazt a dalt öt milliószor. És végül is OK, a Statues miatt azért berágtam egy kicsit.