baromira nem tudok leszakadni erről a számról!! már MEGINT!!
2011. október 22., szombat
2011. október 1., szombat
2011. március 25., péntek
2011. február 6., vasárnap
önök kérték!
előre szólok, ha valaki meglepetés bulit szervez nekem, olyan zenekar jöjjön, amelyik ezt is játssza, különben elbőgöm magam:
2011. február 3., csütörtök
Jurassic Park
Na nehogy már egy szaros megfázásba haljak bele. Pedig most pont úgy érzem, hogy ez történik. Az éjszakák a legrosszabbak, az orromon nem tudok levegőt venni, ha a számon veszek, attól meg megfájdul a torkom, elkezd kaparni, és köhögök fél órát. Ezért most hanyagolnom kell death-metal számok szövegének az elhörgését, és ha már most nem csinálom, akkor inkább soha nem is fogom, ez az egyetlen oka. Na de ha már attól is köhögőrohamot kapok, ha egy Tiger Trap számot próbálok eldúdolni, akkor nem marad más, mint hogy csak meghallgassam.
Még szerencse, hogy ismerem a kottát. Majd ha egyszer megsüketülök, akkor másokkal leíratom majd a legjobb számok kottáit, és fejben tudni fogom, hogy szólnak. Vagy ez nem működik? Attól, hogy nem hallok semmit, még el tudom képzelni, nem? Gimiben egyszer azt mondta az ének/töritanárunk, hogy akik vakok, azok nem feketét látnak, hanem nem látnak semmit. Aztán hosszú hatásszünetet tartott, én nézte, hogyan próbáljuk elképzelni, milyen lehet, ha valaki semmit nem lát. Kicsit se tűnt úgy, hogy sajnálná őket, csak le akart nyűgözni minket a hülyeségeivel, általában mindenki mást hülyének nézett maga körül.
De én már legalább tudom mi a baj velem. Az, hogy mindig csak ugyanazt hallgatom. Amit szeretek. Az mp3 lejátszómon 4 giga hely van, és sok minden ráraknék szívesen, de nem lennék hajlandó letörölni róla azokat, amik a legfontosabbak nekem. Úgy tartoznak hozzám, mint máshoz a béna indiános tetkója a felkarján. Nem lehet csak úgy lemosni. A Dinosaur Jr.-nak mindig csak ugyanazokat a számait hallgatom. Nem azért, mert a többi ne lenne jó, vagy ne érdekelne, csak mikor nekem az jut eszembe, hogy Dinosaur Jr.-t akarok hallgatni, akkor én ezekre gondolok. Ha egyszer vallatószékbe kerülök, tuti meggyónom, hogy nem is ismerem minden lemezüket elég jól, csak kiszemezgetem magamnak azokat a számokat, amiket elkezdhetek fejben dúdolni a világ legszarabb házibuliján, ahol csak seggfejek vannak, és ezzel megpróbálom elérni, hogy ne tegyenek engem is seggfejjé.
Nekem van egy olyan részem, ami azt gondolja, hogy a Dinosaur Jr. a legjobb zenekar a világon. A Dinosaur Jr. az az időszak, mikor még béna bakancsot hordasz, de már rájöttél, hogy mi a legklasszabb zene a világon. Kifésült hajjal lehet egyáltalán hallgatni őket? Szerintem ehhez totál kócosnak kell lenni. Meg kicsit idegesnek, mondjuk azért mert nagyon be akarsz tépni, de a tesód mindig kizár a szobájából mikor szív. Akkor te kimész a kertbe, és a béna bakancsos lábaddal megrugdosod a kerítést. Aztán ha esetleg felháborodva bámul a szomszéd öregasszony a függöny mögül, rányújtod a nyelved. Tiszta Little Fury Things. Van egy ismerősöm, aki azt mondaná rá, nem rossz, csak a sikítozás idegesítő az elején. Vannak, akik annyira féltik a kibaszott dobhártyájukat, hogy inkább azt mondják legjobb számokra is, hogy idegesítőek.
A The Wagon meg olyan, mint mikor a legrosszabb napod után már hazafelé mész, hogy nyugodtan koncentrálhass arra, hogy gondolatban mindenkit elküldj a francba, és akkor szembejön egy barátod, aki vesz neked egy szendvicset, aztán elvisz magával oda, ahová épp tartott. És onnantól minden tök máshogy alakul, mint ahogy gondoltad. Tuti csak másnap délután érsz haza, és vagy hányás lesz a kabátodon vagy zúzódás a derekadon.
Az In a Jar továbbfejlesztett változat abból a szempontból, hogy nem csak magányosan szidsz másokat, hanem meg is mondod, hogy nem érdekelnek, mert unalmasak. Meg se kell mondani, csak lejátszani neki ezt a számot. És közben ilyen hülye képeket vágsz, meg grimaszolsz. Szóval ez a szám arra is jó, ha valami nagyon szar ízűt vettél a szádba.
Basszus, a Repulsion meg Freak Scene hatására képes lennék egész életemben mindent leszarni. Nutellát ennék egész nap, és super mariot játszanék valami kölcsön kapott 90-es évekbeli videójátékon. Totál kikopott farmerben járnék a videótékába, és olyan cipőm lenne, mint Marty McFly-nak a Vissza a jövőbe 2015-ös részében. Meg amúgy minden olyan lenne, mintha belecsöppentem volna a Denver, dínó jóbarát egyik részébe. Lehet még gördeszkázni is megtanulnék, hogy mindig legyen egy kis var a térdemen. Ja, és bocs, hogy kihagytam: a fagyasztó mindig tele lenne fagyival, nyilván csokifagyival. Túlságosan elkanyarodtam a témától? Leszarom!
Még szerencse, hogy ismerem a kottát. Majd ha egyszer megsüketülök, akkor másokkal leíratom majd a legjobb számok kottáit, és fejben tudni fogom, hogy szólnak. Vagy ez nem működik? Attól, hogy nem hallok semmit, még el tudom képzelni, nem? Gimiben egyszer azt mondta az ének/töritanárunk, hogy akik vakok, azok nem feketét látnak, hanem nem látnak semmit. Aztán hosszú hatásszünetet tartott, én nézte, hogyan próbáljuk elképzelni, milyen lehet, ha valaki semmit nem lát. Kicsit se tűnt úgy, hogy sajnálná őket, csak le akart nyűgözni minket a hülyeségeivel, általában mindenki mást hülyének nézett maga körül.
De én már legalább tudom mi a baj velem. Az, hogy mindig csak ugyanazt hallgatom. Amit szeretek. Az mp3 lejátszómon 4 giga hely van, és sok minden ráraknék szívesen, de nem lennék hajlandó letörölni róla azokat, amik a legfontosabbak nekem. Úgy tartoznak hozzám, mint máshoz a béna indiános tetkója a felkarján. Nem lehet csak úgy lemosni. A Dinosaur Jr.-nak mindig csak ugyanazokat a számait hallgatom. Nem azért, mert a többi ne lenne jó, vagy ne érdekelne, csak mikor nekem az jut eszembe, hogy Dinosaur Jr.-t akarok hallgatni, akkor én ezekre gondolok. Ha egyszer vallatószékbe kerülök, tuti meggyónom, hogy nem is ismerem minden lemezüket elég jól, csak kiszemezgetem magamnak azokat a számokat, amiket elkezdhetek fejben dúdolni a világ legszarabb házibuliján, ahol csak seggfejek vannak, és ezzel megpróbálom elérni, hogy ne tegyenek engem is seggfejjé.
Nekem van egy olyan részem, ami azt gondolja, hogy a Dinosaur Jr. a legjobb zenekar a világon. A Dinosaur Jr. az az időszak, mikor még béna bakancsot hordasz, de már rájöttél, hogy mi a legklasszabb zene a világon. Kifésült hajjal lehet egyáltalán hallgatni őket? Szerintem ehhez totál kócosnak kell lenni. Meg kicsit idegesnek, mondjuk azért mert nagyon be akarsz tépni, de a tesód mindig kizár a szobájából mikor szív. Akkor te kimész a kertbe, és a béna bakancsos lábaddal megrugdosod a kerítést. Aztán ha esetleg felháborodva bámul a szomszéd öregasszony a függöny mögül, rányújtod a nyelved. Tiszta Little Fury Things. Van egy ismerősöm, aki azt mondaná rá, nem rossz, csak a sikítozás idegesítő az elején. Vannak, akik annyira féltik a kibaszott dobhártyájukat, hogy inkább azt mondják legjobb számokra is, hogy idegesítőek.
A The Wagon meg olyan, mint mikor a legrosszabb napod után már hazafelé mész, hogy nyugodtan koncentrálhass arra, hogy gondolatban mindenkit elküldj a francba, és akkor szembejön egy barátod, aki vesz neked egy szendvicset, aztán elvisz magával oda, ahová épp tartott. És onnantól minden tök máshogy alakul, mint ahogy gondoltad. Tuti csak másnap délután érsz haza, és vagy hányás lesz a kabátodon vagy zúzódás a derekadon.Az In a Jar továbbfejlesztett változat abból a szempontból, hogy nem csak magányosan szidsz másokat, hanem meg is mondod, hogy nem érdekelnek, mert unalmasak. Meg se kell mondani, csak lejátszani neki ezt a számot. És közben ilyen hülye képeket vágsz, meg grimaszolsz. Szóval ez a szám arra is jó, ha valami nagyon szar ízűt vettél a szádba.
Basszus, a Repulsion meg Freak Scene hatására képes lennék egész életemben mindent leszarni. Nutellát ennék egész nap, és super mariot játszanék valami kölcsön kapott 90-es évekbeli videójátékon. Totál kikopott farmerben járnék a videótékába, és olyan cipőm lenne, mint Marty McFly-nak a Vissza a jövőbe 2015-ös részében. Meg amúgy minden olyan lenne, mintha belecsöppentem volna a Denver, dínó jóbarát egyik részébe. Lehet még gördeszkázni is megtanulnék, hogy mindig legyen egy kis var a térdemen. Ja, és bocs, hogy kihagytam: a fagyasztó mindig tele lenne fagyival, nyilván csokifagyival. Túlságosan elkanyarodtam a témától? Leszarom!
2010. november 4., csütörtök
2010. október 21., csütörtök
Koncertélmény
Úgy indítottam az estét, hogy rábeszéltem a szobatársam, vegyünk egy sört, és igyuk meg otthon. Annyit értem el vele, hogy pirospozsgás lett az arcom, de ez legalább növelte a kislányos bájam. A buborékfújó illatú dezodorom használtam, hátha ott lesz a szaglászós fiú is, de most nem szaglászott meg, francba. Felöltöztem rétegesen, és elmentem Obits-ra, bár kissé rettegtem, hogy Froberg majd szétüti a fejem a gitárjával, amiért a Hot Snakes nem fért rá a tizenötös listámra.
Ezt a Trousers-t vagy mit nem láttam, de emiatt nem fogom beleölni magam a Dunába, lehet ez inkább akkor lett volna, ha megnézem őket.
Az Auxes tök jó volt, jobban tetszett, mint máskor, akkor még eléggé elfordultam az ilyen dallamos izéktől, de olyan kerek volt az egész. A basszusgitáros olyan szívderítően nézett ki, mint akihez jó lehet odabújni egy ilyen hideg estén. Ami meg a legjobb volt, hogy ha már itt voltak Pesten, játszottak egy kis Lömbihead-et is.
Az Obits olyan volt, mint egy kifeszített zsineg: feszes. Kicsit hiányoztak talán a rángatózások, amíg rá nem jöttem, hogy a Hot Snakes is ilyen lett volna, csak több olyan számot játszottak volna, amiért odavagyok, de az is elég volt, hogy a színpadon állt valaki, aki olyan nekem, mint másoknak Elton John. Akár ő is lehetett volna, aki Menyhárt Tamás helyett azt mondja a „dagad a fasz” videóban, hogy: „olyan a testem, mint egy gyereknek”. Olyan dülöngélős középtempós volt az egész, lehet 23 évesen még mindig túl ugrabugra vagyok, és egyszer csak a crust-ért fogok rajongani. Klassz volt, csak kicsit nyugdíjas.
Már csak az lett volna jó, ha hazafelé nyitva találok egy gyros-ost, mert most nagyon éhes vagyok.
Trottyosak!!!
Ezt a Trousers-t vagy mit nem láttam, de emiatt nem fogom beleölni magam a Dunába, lehet ez inkább akkor lett volna, ha megnézem őket.
Az Auxes tök jó volt, jobban tetszett, mint máskor, akkor még eléggé elfordultam az ilyen dallamos izéktől, de olyan kerek volt az egész. A basszusgitáros olyan szívderítően nézett ki, mint akihez jó lehet odabújni egy ilyen hideg estén. Ami meg a legjobb volt, hogy ha már itt voltak Pesten, játszottak egy kis Lömbihead-et is.
Az Obits olyan volt, mint egy kifeszített zsineg: feszes. Kicsit hiányoztak talán a rángatózások, amíg rá nem jöttem, hogy a Hot Snakes is ilyen lett volna, csak több olyan számot játszottak volna, amiért odavagyok, de az is elég volt, hogy a színpadon állt valaki, aki olyan nekem, mint másoknak Elton John. Akár ő is lehetett volna, aki Menyhárt Tamás helyett azt mondja a „dagad a fasz” videóban, hogy: „olyan a testem, mint egy gyereknek”. Olyan dülöngélős középtempós volt az egész, lehet 23 évesen még mindig túl ugrabugra vagyok, és egyszer csak a crust-ért fogok rajongani. Klassz volt, csak kicsit nyugdíjas.
Már csak az lett volna jó, ha hazafelé nyitva találok egy gyros-ost, mert most nagyon éhes vagyok.
Trottyosak!!!
2010. szeptember 30., csütörtök
cd
Bambultam a villamoson, az előttem ülő srác szőke fürtjeit bámultam, és szóltak a gitárok a fejemben. Nem hallgattak el, és elfelejtettem leszállni ott, ahol kellett volna. Amíg gyalogoltam haza, addig sem álltak le. Most is látom magam előtt a gitáros utánozhatatlan pengetését, hallom az énekes üvöltő hangját, ahogy átszakítja a dobhártyám, ahogy áramlik ki a fülem melletti hangszóróból, érzem az ütéseket, a lendületet, a sodrást. Mégis a ma esti egyetlen sérülésemet akkor szereztem, mikor beütöttem a bal vádlim az ágy szélébe, talán a Pinkyvel való szolidaritásból. Boldog vagyok, meg szomorú vagyok. Mosolygok és punnyadt vagyok. Holnaptól megint várom a következő cloak/dagger koncertet. De valójában a fejemben állandóan ők játszanak, mindig pengenek, csengenek, búgnak a gitárhúrok. Még egy számot, csak még egy számot!!!!!!!!
2010. szeptember 21., kedd
manikűr
Jaj, most nagyon csalódott vagyok, mert a diákigazolvány-igénylőlapon a fénykép helyére oda tettem a pont megfelelő méretű Cheetos-os matricát, amin rózsaszín csillogós alapon egy sárga űrlény azt mondja, hogy „Én vagyok a legszebb!”, és le akartam fényképezni, de rájöttem, hogy otthon hagytam a fényképezőt.
Elkezdődött a suli, és ha megkapom az innen lenyúlható pénzeket, most már isten bizony veszek egy mp3-lejátszót, hogy ha nagyon unalmas egy óra, tudjak mit hallgatni helyette. Bár olyan nem szokott lenni, hogy nem figyelek oda, mert ha már bemegyek, akkor oda is figyelek, hogy legyen értelme annak, hogy nem csinálok helyette mást... amúgy meg inkább be se megyek. Szorgalmasan jegyzetelek 10-12 oldalakat a 3 órás előadásokon, aztán hazajövök, és zenékről mesélek a szobatársamnak. Ma például a Vivian Girls-ről meg a Melt Banana-ról, mert ma voltam rá jegyet venni, és kérdezte, hogy mi lesz. Mondtam neki, hogy a Vivian Girls-ről ilyen köztes véleményt még nem sokat hallottam, valaki vagy a lábuk nyomát is felnyalja, vagy utálja őket. De ő csak annyit mondott, hogy furák. Amúgy jó lenne hosszan hallani a véleményét, mert ő még sose hallgatott ilyen zenéket. Hogy milyen lehet őket most szűz füllel hallgatni, úgy hogy a hülye szobatársad közben csipsszel teli szájjal magyaráz a Fucked Up-ról.
Volt ilyen kis bemutatkozós barátkozás, ahol mindenki mondott magáról valamit, és mondtam, hogy én szeretem a zenét, és már előre ilyen mondatokat gyártottam magamban, hogyha rákérdeznek, hogy milyet, és én azt mondom, hogy például vagy leginkább punk-ot, akkor hogy reagáljak arra, hogy „Alvin és a mókusokat vagy Green Day-?”. De én voltam az utolsó, és már mindenki le akart lépni, így megelégedtek azzal, hogy szeretek zenét hallgatni, meg koncertekre járni... biztos gondolták, hogy Quimby-re. De nem tudom, nem zavar ez, hogy nem tudják... csak ha olyan helyzetbe kerülök, akkor nem szeretek magyarázni róla olyannak, akiről tudom, hogy nem fogékony rá.
Mikor egyszer voltam szerkesztőségi hétvégén (!!!) és mindenki rakott be youtube-on számokat, ittam egy kis bort, és én is raktam be, de nem volt nagy sikerélmény, pedig mindenfélével próbálkoztam, de nem tetszett nekik vagy leszarták. Amiket meg ők raktak be, azokat nem ismertem, ők meg kívülről fújták a szövegeket. Kicsit lehangoló kinyomni a kedvenc számukat, aztán elkezdeni egyedül ugrálni meg énekelni valamire.
Kár, hogy a Manicure számai nem oroszul vannak, így eggyel csökken az érvek száma, hogy megtanuljam ezt a nyelvet. Bár lehet erről nem is én döntök, hanem az agyam, ami nem fogad be olyan szavakat, mint péndául az учительница, ami azt jelenti, hogy tanárnő, és a mai órából 10 perc azzal ment el, hogy hangosan ki kellett mondanom ezt a szót, és egyszerűen nem ment. Kicsit ilyen eurovíziós dalfesztivál hangulata van ennek a klipnek:
Elkezdődött a suli, és ha megkapom az innen lenyúlható pénzeket, most már isten bizony veszek egy mp3-lejátszót, hogy ha nagyon unalmas egy óra, tudjak mit hallgatni helyette. Bár olyan nem szokott lenni, hogy nem figyelek oda, mert ha már bemegyek, akkor oda is figyelek, hogy legyen értelme annak, hogy nem csinálok helyette mást... amúgy meg inkább be se megyek. Szorgalmasan jegyzetelek 10-12 oldalakat a 3 órás előadásokon, aztán hazajövök, és zenékről mesélek a szobatársamnak. Ma például a Vivian Girls-ről meg a Melt Banana-ról, mert ma voltam rá jegyet venni, és kérdezte, hogy mi lesz. Mondtam neki, hogy a Vivian Girls-ről ilyen köztes véleményt még nem sokat hallottam, valaki vagy a lábuk nyomát is felnyalja, vagy utálja őket. De ő csak annyit mondott, hogy furák. Amúgy jó lenne hosszan hallani a véleményét, mert ő még sose hallgatott ilyen zenéket. Hogy milyen lehet őket most szűz füllel hallgatni, úgy hogy a hülye szobatársad közben csipsszel teli szájjal magyaráz a Fucked Up-ról.
Volt ilyen kis bemutatkozós barátkozás, ahol mindenki mondott magáról valamit, és mondtam, hogy én szeretem a zenét, és már előre ilyen mondatokat gyártottam magamban, hogyha rákérdeznek, hogy milyet, és én azt mondom, hogy például vagy leginkább punk-ot, akkor hogy reagáljak arra, hogy „Alvin és a mókusokat vagy Green Day-?”. De én voltam az utolsó, és már mindenki le akart lépni, így megelégedtek azzal, hogy szeretek zenét hallgatni, meg koncertekre járni... biztos gondolták, hogy Quimby-re. De nem tudom, nem zavar ez, hogy nem tudják... csak ha olyan helyzetbe kerülök, akkor nem szeretek magyarázni róla olyannak, akiről tudom, hogy nem fogékony rá.
Mikor egyszer voltam szerkesztőségi hétvégén (!!!) és mindenki rakott be youtube-on számokat, ittam egy kis bort, és én is raktam be, de nem volt nagy sikerélmény, pedig mindenfélével próbálkoztam, de nem tetszett nekik vagy leszarták. Amiket meg ők raktak be, azokat nem ismertem, ők meg kívülről fújták a szövegeket. Kicsit lehangoló kinyomni a kedvenc számukat, aztán elkezdeni egyedül ugrálni meg énekelni valamire.
Kár, hogy a Manicure számai nem oroszul vannak, így eggyel csökken az érvek száma, hogy megtanuljam ezt a nyelvet. Bár lehet erről nem is én döntök, hanem az agyam, ami nem fogad be olyan szavakat, mint péndául az учительница, ami azt jelenti, hogy tanárnő, és a mai órából 10 perc azzal ment el, hogy hangosan ki kellett mondanom ezt a szót, és egyszerűen nem ment. Kicsit ilyen eurovíziós dalfesztivál hangulata van ennek a klipnek:
2010. augusztus 31., kedd
less than zero
Elolvastam egy könyvet Bret Easton Ellistől, az elsőt, a Less Than Zero-t. Nem tudom eldönteni, hogy jó volt-e, de azt tudom, hogy nekem bármit el lehetne adni, ha csak néha megemlítenek benne zenekarokat, amiket ismerek, és ezért elmosolyodom, vagy nem ismerek, és ezért elkezd érdekelni.
Soha nem voltam még Los Angeles-i milliárdos gyereke, és úgy tűnik nem is lehet valami klassz. De azért vannak benne jó dolgok. Például Blondie-t hallgatni az óceánparton, vagy egy díványon merengeni egy régi XTC-dalra. Vagy elmenni egy bulira, ahol csak stricik, kurvák és perverzek vannak, de azért egy ajtót támasztva észrevenni, hogy a Somebody Got Murdered megy a Clash-től. A főszereplő ágya felett pedig Elvis Costello-poszter volt, amiről Elvis Costello mindig kifelé nézett az ablakon. Volt mondjuk egy kis csalódás is, illetve nem csalódás, mert csak én próbáltam beleképzelni valamit, ami igazából nem is volt ott, és aztán hajtott a vágy, hogy visszakeressem, hogy boldogságot okozzon, de nem jött össze. Mert mikor Clay átmegy az egyik barátjához, egy ismeretlen srác az l.a. girl-t próbálja lejátszani gitáron. Mikor olvastam, ezen csak úgy átsiklottam, aztán eszembe jutott, hogy van egy ilyen Adolescents-szám. Először nem hittem el, hogy lehetséges, hogy arról volt szó, de aztán felépítettem a fejemben, hogy ők végül is kaliforniaiak, és hátha... Csak utána újra látni akartam, hogy oda van írva, visszalapoztam, és nem is l.a. girl volt, hanem l.a. woman. Ami nem tudom mi, de már nem is érdekel. A Go-Go’s „új lemezéről” többször is van szó, azt nem ismerem, de lányok vannak benne, és olyasmi, mint a Bangles. Aztán vannak mindig ilyen házibulik, óceánparti villákban, sok kokóval meg szexszel, és többször is úgy van, hogy majd játszik az X, de aztán végül mégse. Azért a végén elmennek egy koncertjükre, amit otthagynak, hogy elmenjenek egy sikátorba megnézni egy hullát. De azt még megemlítik, hogy az Adult Books-t nem játszották, szóval úgy döntöttem, hogy itt most játsszák:
Soha nem voltam még Los Angeles-i milliárdos gyereke, és úgy tűnik nem is lehet valami klassz. De azért vannak benne jó dolgok. Például Blondie-t hallgatni az óceánparton, vagy egy díványon merengeni egy régi XTC-dalra. Vagy elmenni egy bulira, ahol csak stricik, kurvák és perverzek vannak, de azért egy ajtót támasztva észrevenni, hogy a Somebody Got Murdered megy a Clash-től. A főszereplő ágya felett pedig Elvis Costello-poszter volt, amiről Elvis Costello mindig kifelé nézett az ablakon. Volt mondjuk egy kis csalódás is, illetve nem csalódás, mert csak én próbáltam beleképzelni valamit, ami igazából nem is volt ott, és aztán hajtott a vágy, hogy visszakeressem, hogy boldogságot okozzon, de nem jött össze. Mert mikor Clay átmegy az egyik barátjához, egy ismeretlen srác az l.a. girl-t próbálja lejátszani gitáron. Mikor olvastam, ezen csak úgy átsiklottam, aztán eszembe jutott, hogy van egy ilyen Adolescents-szám. Először nem hittem el, hogy lehetséges, hogy arról volt szó, de aztán felépítettem a fejemben, hogy ők végül is kaliforniaiak, és hátha... Csak utána újra látni akartam, hogy oda van írva, visszalapoztam, és nem is l.a. girl volt, hanem l.a. woman. Ami nem tudom mi, de már nem is érdekel. A Go-Go’s „új lemezéről” többször is van szó, azt nem ismerem, de lányok vannak benne, és olyasmi, mint a Bangles. Aztán vannak mindig ilyen házibulik, óceánparti villákban, sok kokóval meg szexszel, és többször is úgy van, hogy majd játszik az X, de aztán végül mégse. Azért a végén elmennek egy koncertjükre, amit otthagynak, hogy elmenjenek egy sikátorba megnézni egy hullát. De azt még megemlítik, hogy az Adult Books-t nem játszották, szóval úgy döntöttem, hogy itt most játsszák:
2010. augusztus 4., szerda
So it goes
Már majdnem leszoktam a zenehallgatásról. Egész kicsin múlt. Hirtelen annyira nem tudtam semmit kezdeni a rengeteg rám szakadt szabadidővel, hogy inkább nem csináltam semmit. Olvastam könyveket, meg olvastam könyvekről, amiket el szeretnék olvasni. És elszomorodtam, hogyha a nőknél születéskor várható élettartamnál tovább is élek, akkor sem lesz soha időm mindre.
Most legutóbb a Skarlát-betűt meg az Ötös számú vágóhidat olvastam, és annyira különbözik a két könyv, hogy jobban már nem is lehetne. Mégis vannak bennük hasonlóságok. Például, hogy mindkettő elején egy elég hosszú bevezető rész van, ami kicsit uncsi, és már el is könyveltem, hogy ennek max. 4-est fogok adni a shelfarin, aztán utána mindkettő nagyon jó lett. A Vonnegut azért jobb. Csak túl rövid volt, és túl hamar kiolvastam. Najó, valójában totál zseniális volt. Évek óta nem olvastam Vonnegut-ot, lehet régen még nem is tudtam úgy értékelni, vagy csak tényleg ez sokkal jobb volt, mit amiket akkor olvastam tőle. Meg tetszenek az ilyen összefonódások, mint hogy Billy Pilgrim oda megy nászútra, ahol Hester Prynne lakott a Skarlát-betűben, csak rengeteg évvel később.
Találtam egy könyvet egy blogban, ami „a Zabhegyező folytatása”, de nyilván nem Salinger írta, tekintve hogy már elpatkolt. So it goes. Elég gagyinak tűnik, a nyugdíjas otthonban lakó Holden Caulfield-ről szól. Valami svéd ember írta, aki a népszerűség kedvéért felvette a ... ... California nevet, és ezen a ponton kb. el is ásta magát nálam. Ha már felvesz egy nevet, akkor annyi rengeteg jó van, bármi, ami nagyon klasszul vagy titokzatosan hangzik. És akkor California-nak hívja magát? Valami kokós szteroid-bajnok vagy mi? Tuti soha nem fogom elolvasni, rohadt genny alak lehet, meg ilyesmi.
Na de a napokban újra beszippantott a soulseek. Most megint új dolgok töltődnek a gépemre, amiket tökjó meghallgatni. Leginkább az új Wavves tetszik most, olyan mint egy önbeteljesítő jóslat. Már a címe is (King of the Beach). Nekem sokkal jobban tetszik, mint az előző, ami fura, mert ez fordítva szokott lenni. Szerintem a korábbi sokkal elszállósabb, és azok szoktak ilyen lemezeket csinálni, akiknek előtte már volt egy olyan anyaguk, amivel totál megszerettették magukat, és tudják, hogy most már azt csinálhatnak, amit akarnak, úgyis meg fogják hallgatni őket. És ezt a Wavves tök fordítva csinálta. Ez az új lemez sokkal hallgathatóbb, olyan igazi nyári dalokkal.
Véletlenül ráakadtam egy nagyon aranyos zenekarra, a Fungi Girls-re, akik nyilván mind fiúk, és annak ellenére, hogy texasiak, lovaglás meg trágyalapátolás helyett inkább zajos lo-fi dalokat játszanak a nyári szünetben. És tök hülyén néznek ki, biztos nem hívják meg őket a menő házi bulikra.
Hanem inkább olyanokra járnak, mint a szombati volt Budán. Mikor télen valamikor azon siránkoztam, hogy mikor lesznek már nyári koncertek, akkor pont ilyet képzeltem el. Nagyon jól éreztem magam, egész este. Még az underground store pólóban odasettenkedő két nagyon emo fiú is szimpi volt, csak azért mert ott voltak. Nem ismertek szerintem senkit, de kinéztek egy nagyon klassz koncertet az interneten, és eljöttek rá. Lehet megtetszett nekik a légkör és holnaptól a garázsban fognak gyakorolni. Sok próbatermi koncert kéne, hogy boldog legyek.
Most legutóbb a Skarlát-betűt meg az Ötös számú vágóhidat olvastam, és annyira különbözik a két könyv, hogy jobban már nem is lehetne. Mégis vannak bennük hasonlóságok. Például, hogy mindkettő elején egy elég hosszú bevezető rész van, ami kicsit uncsi, és már el is könyveltem, hogy ennek max. 4-est fogok adni a shelfarin, aztán utána mindkettő nagyon jó lett. A Vonnegut azért jobb. Csak túl rövid volt, és túl hamar kiolvastam. Najó, valójában totál zseniális volt. Évek óta nem olvastam Vonnegut-ot, lehet régen még nem is tudtam úgy értékelni, vagy csak tényleg ez sokkal jobb volt, mit amiket akkor olvastam tőle. Meg tetszenek az ilyen összefonódások, mint hogy Billy Pilgrim oda megy nászútra, ahol Hester Prynne lakott a Skarlát-betűben, csak rengeteg évvel később.Találtam egy könyvet egy blogban, ami „a Zabhegyező folytatása”, de nyilván nem Salinger írta, tekintve hogy már elpatkolt. So it goes. Elég gagyinak tűnik, a nyugdíjas otthonban lakó Holden Caulfield-ről szól. Valami svéd ember írta, aki a népszerűség kedvéért felvette a ... ... California nevet, és ezen a ponton kb. el is ásta magát nálam. Ha már felvesz egy nevet, akkor annyi rengeteg jó van, bármi, ami nagyon klasszul vagy titokzatosan hangzik. És akkor California-nak hívja magát? Valami kokós szteroid-bajnok vagy mi? Tuti soha nem fogom elolvasni, rohadt genny alak lehet, meg ilyesmi.
Na de a napokban újra beszippantott a soulseek. Most megint új dolgok töltődnek a gépemre, amiket tökjó meghallgatni. Leginkább az új Wavves tetszik most, olyan mint egy önbeteljesítő jóslat. Már a címe is (King of the Beach). Nekem sokkal jobban tetszik, mint az előző, ami fura, mert ez fordítva szokott lenni. Szerintem a korábbi sokkal elszállósabb, és azok szoktak ilyen lemezeket csinálni, akiknek előtte már volt egy olyan anyaguk, amivel totál megszerettették magukat, és tudják, hogy most már azt csinálhatnak, amit akarnak, úgyis meg fogják hallgatni őket. És ezt a Wavves tök fordítva csinálta. Ez az új lemez sokkal hallgathatóbb, olyan igazi nyári dalokkal.
Véletlenül ráakadtam egy nagyon aranyos zenekarra, a Fungi Girls-re, akik nyilván mind fiúk, és annak ellenére, hogy texasiak, lovaglás meg trágyalapátolás helyett inkább zajos lo-fi dalokat játszanak a nyári szünetben. És tök hülyén néznek ki, biztos nem hívják meg őket a menő házi bulikra.Hanem inkább olyanokra járnak, mint a szombati volt Budán. Mikor télen valamikor azon siránkoztam, hogy mikor lesznek már nyári koncertek, akkor pont ilyet képzeltem el. Nagyon jól éreztem magam, egész este. Még az underground store pólóban odasettenkedő két nagyon emo fiú is szimpi volt, csak azért mert ott voltak. Nem ismertek szerintem senkit, de kinéztek egy nagyon klassz koncertet az interneten, és eljöttek rá. Lehet megtetszett nekik a légkör és holnaptól a garázsban fognak gyakorolni. Sok próbatermi koncert kéne, hogy boldog legyek.
2010. július 15., csütörtök
Berlin, Berlin
Na ilyen képeket nem nagyon csináltam, mert fényképezés helyett inkább megnéztem a dolgokat, meg amúgy se volt kedvem megcsinálni a látványosságokról a 5 milliomodik ugyanolyan képet.
Szerda délután kihúzták a fogam, csütörtök reggel meg elstoppoltam Berlinbe Csankival. 3 kocsival és 1 kamionnal este fél 12 körül már a berlini reptéren voltunk. Kétszer volt olyan holtpont, mikor olyan benzinkútnál stoppoltunk, ahová fél óránként hajtott be valaki, és már azt tervezgettem, hogy a szomszédos mezőnek melyik részén lenne legjobb aludni, de aztán végül is szerencsénk volt. Még előbb is kiértünk volna, ha a házaspár akik felvettek utoljára nem tévednek el Drezdánál.
Mivel lekéstük az utolsó vonatot Frankfurt Oder-be, ahol aznap éjszaka aludhattunk volna, így már akkor otthonossá tettük a várost, és először pisiltünk egyet a Reichstag előtti parkban, aztán aludtunk is.
Másnap reggel befoglaltunk egy berlini lakást, ahol a lánynak ilyen rengeteg lemeze volt, de nem találtam közötte semmi jót, bár Laci ráakadt egy Beastie Boys-ra.
Nem tudjuk, hogy ez az eredeti fal volt-e, de az tuti, hogy jobban nézett ki, mint ami a Checkpoint Charlie-nál volt.
Én azért jobban tudom használni a fényképezőm:
Ez a kávézó szimpi volt, ezért órákig lógattuk a lábunkat:
Ez mi a fasz? :
Ez egy interaktív múzeum a szocializmus éveiről. Mondjuk meg tudom érteni, hogy inkább erre mennek rá, és nem a nácizmusról csinálnak ilyet, de azért kicsit túlzásnak tűnik usánkát árulni minden sarkon. (Ja, de ha már oroszok, akkor durva, hogy nekik is van ilyen zenekaruk: http://www.myspace.com/manicuremoscow )
Volt egy ilyen punk movement-es szekrény is, de nem volt benne csak egy baba, biztosítótűvel a fülében:
Itt meguntuk a németeket, és átmentünk Lengyelországba, ahol Prixi harmadannyi pénzből támaszkodósra itta magát:
Ebben a kocsmában megnéztük a vb-döntő második félidejét. Közben kinézett engem magának a falu bikája, egy 50 valahány éves ember, akinek ott volt a hasonló korú barátnője is, eléggé szétcsúszott állapotban. Mikor feltette a napszemüvegét, és ammögül kacsintgatott, nehéz volt visszatartani a röhögést, de túlerőben voltak, és féltem h szétvernek.
Elegünk lett már abból, hogy szétfolyunk a betonon, ezért elmentünk pancsizni egyet ehhez a nagyon klassz tóhoz.
Fura, de rajtunk kívül mindenkinek tökéletes volt a teste, mintha fitness-bérlet lett volna a belépő, vagy csak a dagadt németek nem mernek meztelenkedni.
Valamiért olyan szimpi voltam a gyros-osnak, hogy azzal viccelődött, hogy csirkét is tesz a vegetáriánus szendvicsembe (mondjuk nekem mindegy, mert nem vagyok vega), és rajzolt nekem egy kis fejet a kajámra:
Itt épp úgy mentünk Berlinbe, hogy már nem volt hol aludnunk:
Itt meg még nem is sejtettük mik várnak ránk:
Miután eszmét cseréltünk szociológiás dolgokról a parkban, elmentünk sört venni. Az első koccintásnál eltört a sörösüveg alja, és a gatyámtól a hálózsákomon át a cipőmig minden tiszta sör lett. Rögtön lekaptam a nadrágom, és felvettem Csanki hosszú gatyáját, amit egy bokorban véghezvitt pisilés közben sikerült lepisilnem. Nem tudom amúgy, milyen üvegbe rakják a németek a sört, de elég könnyen törik. Az est egyik fénypontja volt, mikor Gergőre rájött a fosás, és hosszú keresgélés után egy kocsma wc-jébe kéredzkedett be, amiről utólag kiderült, hogy egy buzi bár volt. Miután lefeküdtünk a dóm előtti parkban aludni, igazából biztos voltam benne, hogy be fog indulni a locsoló, és így is lett. De azért akkor is, ilyen helyen nem lehet rossz felébredni:
Napfelkelte után együtt sétált egy kis meg egy nagy kutya itt, ami ugye a mániám, kár hogy lemerült a fényképezőm. Szerintem barátok voltak.
Az utolsó napunkon kimentünk Kreuzberg-be, ami állítólag nagy punktanyának számított valamikor. Már a metró állomás is tök más volt, levert vakolat meg plafonból lógó vezetékek. Mintha hirtelen hazaértünk volna keletre. Az utcán vastag rózsaszín csövekben mentek a gázvezetékek. A fő utca egyszeri végigsétálása után arra jutottunk, hogy a punkok átalakultak hippikké. Csak egy Joy Division meg egy Sonic Youth pólót láttam, a művész-foglaltház vagy mi falára meg "Love the People" volt firkálva.
Az út zenei vonatkozása annyi volt, hogy végig a német himnuszt dúdolgattam. A harmadik helyes meccset különben egy aluljáróban láttuk egy gyros-osnál, miután kidobtak a kivetítős kocsmából, mert nem rendeltünk. Kár, hogy senki nem tanította meg a himnusz szövegét, pedig annyira rákattantam.
2010. június 24., csütörtök
béna
A mai napban benne volt az utóbbi két hónap minden keserűsége. Az, hogy mennyire szörnyű a vizsgaidőszak, a folyamatos nyomás, és hogy utána mekkora űr marad. Egyszerűen képtelen vagyok mit kezdeni magammal, semmihez nincs kedvem. Ennek ellenére ma lementem a Beyond Pink-re, mert már saját magamtól volt hányingerem, hogy ennyire béndzsa vagyok. Mondjuk a mai koncert ezen nem változtatott, mármint a béndzsaságomon. Az utóbbi évek alapján szerzett tapasztalataim ellenére még mindig olyan naiv vagyok, hogy lementem majdnem a kezdésre kiírt időpontra. A buszon el kellett szenvednem egy 90-es évekbelinek kinéző ember bámulását, aki amúgy úgy nézett ki 90-es évekbelinek, aki akkor 70-es vagy 80-as évekbelinek nézett ki. Ez most egy kicsit zavaros, mert ittam egy sört.
Szóval életemben először láttam az elejétől a végéig egy Snobs koncertet, fotelből, ásítozva, de figyelmesen néztem. A Beyond Pink alatt sikerült megtalálnom az egyetlen helyet, ahol előttem 3 magasabb ember állt. Szerintem tök jó volt. Úgy leírni gáz, hogy már másnak mondtam, de akkor is egyszerre volt nagyon valóságos és szürreális. Ahogy így belecsaptak az első számba: olyan ritkán látni ilyen full lány zenekarokat, és ezért valahogy nem lehet pontosan tudni, hogy majd milyenek lesznek. De az első szám alatt olyan érzésem volt, mintha egész életemben csak lányzenekarok koncertjein lettem volna. Az énekes lányban volt valami dögös gonoszság, a dobos meg már a szürreális részhez tartozik, kicsit ilyen bíró ica érzésem volt vele kapcsolatban. De szerintem klasszak voltak, kár hogy nem volt bennem elég motiváció, hogy jobban élvezzem. Azt meg már bánom, hogy a tegnapi dzsoni dacia házibuliba nem mentem el. Most ezt kitöröljem vagy kirakjam? Á faszom, kirakom.
Szóval életemben először láttam az elejétől a végéig egy Snobs koncertet, fotelből, ásítozva, de figyelmesen néztem. A Beyond Pink alatt sikerült megtalálnom az egyetlen helyet, ahol előttem 3 magasabb ember állt. Szerintem tök jó volt. Úgy leírni gáz, hogy már másnak mondtam, de akkor is egyszerre volt nagyon valóságos és szürreális. Ahogy így belecsaptak az első számba: olyan ritkán látni ilyen full lány zenekarokat, és ezért valahogy nem lehet pontosan tudni, hogy majd milyenek lesznek. De az első szám alatt olyan érzésem volt, mintha egész életemben csak lányzenekarok koncertjein lettem volna. Az énekes lányban volt valami dögös gonoszság, a dobos meg már a szürreális részhez tartozik, kicsit ilyen bíró ica érzésem volt vele kapcsolatban. De szerintem klasszak voltak, kár hogy nem volt bennem elég motiváció, hogy jobban élvezzem. Azt meg már bánom, hogy a tegnapi dzsoni dacia házibuliba nem mentem el. Most ezt kitöröljem vagy kirakjam? Á faszom, kirakom.
2010. június 14., hétfő
smiths
Szóval Laci elmélete nem is jó. Mert csak arra ad választ, hogy esetleg valakik miért szeretik a Smiths-t, de arra nem, hogy én miért nem. Pedig az érdekelne a legjobban.
Sok mindennel voltam úgy, hogy nem igazán tetszett elsőre, de adtam neki újabb és újabb esélyeket, aztán volt, amit végül imádni kezdtem, na nem úgy, mint valami szektások kitalált isteneket, csak mint jó zenét. Mindig olyan fiúkba lettem szerelmes, akik elsőre teljesen semlegesek voltak, nem tetszettek, vagy inkább kifejezetten gyökérnek tűntek. Ezzel az erővel bármelyik zenének lehetne még esélye nálam (meg bármelyik fiúnak). Nem is arról van szó, hogy utálnám a Smiths-t, pedig hajlamos vagyok mindenre ezt a szót használni, amit már kicsit nem szeretek. Nem utálom, sőt, hallgattam eleget, és arra a szintre már el is jutottam, hogy ne zavarjon, ha szól. De egyszerűen képtelen vagyok megszeretni. Soha nem dúdolok Smiths dalokat, és soha nem jut eszembe, mikor azon gondolkodom mit hallgassak, hogy de jó lenne most egy kis Smiths. És nem is hiányzik. Azért fura, mert körülöttem szinte mindenki szereti. De az még inkább, hogy a kedvenceim alapján nagyon is oda kéne lennem érte. Meg azok alapján is, amiket olvastam róla. Nekem a Smiths csöpögős és kicsit mű. És még ha ez erős fogalmazás, vagy nincs is így, vagy csak annyira béna vagyok, hogy nem tudom kifejezni, amit gondolok, akkor is tökmindegy, nem hiszem, hogy bárki is meg tudná nekem magyarázni, hogy én szeretem a Smiths-t. Amit kicsit bánok, mert ilyen nagy és kultikus dolognak tűnik ez az egész, amiből én jól kimaradok.
Laci szerint sokan a Smiths-t azért szeretik, mert azt „szeretni kell”. Mert a punk is csak egy ugyanolyan béna szubkultúra, mint akármelyik másik. Csak nálunk nem attól lesz menőbb valaki, ha több percre fizetett be a szoláriumba a szombati diszkó előtt, hanem ha több lyuk van a vans-én. Azt már Döme is kérdezte, hogy miért ilyen elterjedt a Belle & Sebastian a punkok körében. Mert sok olyan ember is hallgatja, akik amúgy csak kemény dolgokat vallanak be. És sokaknál a Belle & Sebastian marad az egyetlen ilyen banda. De nem tudom, miért pont az. Valószínűleg valaki régen, aki nagyon menő volt, elejtett egy félmondatot a kulti előtt arról, h ez a B&S nem is olyan rossz, és először vállalható lett a hallgatása, aztán menő, aztán meg kötelező. Igazából az elmélettel csak az a baj, hogy olyan mint a szociológia. Amiből már eddig is több jutott nekem a kelleténél. Ez az egész egy ilyen nagy elfogadott konvenció. Mindenki koncertekre jár, zenekaros pólókat hord, lemezeket gyűjt, és egy idő után már nem lehet tudni, hogy azért csinálom-e, mert tetszik és szeretem, és emiatt a részévé válok egy közegnek, vagy csak a közeg hat rám, én meg bedőlök. És szerintem ezt a legtöbben ugyanígy átlátják, csak nem foglalkoznak vele. Én se. Nincs szükségem arra, hogy folyton ilyen társadalomtudományi szempontok alapján analizáljam a környezetem meg saját magam. De a lényeg, hogy az se érdekelne, ha a környezetem erőltetne rám dolgokat, ha nekem azok tetszenek. Lehet a punkra se találtam volna rá egyedül, sőt. A külső hatások lehet, hogy néha rosszak, de szükségesek. Szerintem semmi baj nincs azzal, ha valaki azért kezd el Smiths-t hallgatni, mert az kurva menő dolog, ha utána ő is tényleg megszereti. Mondjuk ha nem, és csak felvágásból hordja pl. a pólójukat, az nyilván gáz.
Ma az anyukám mondta, hogy levagdossa a levágott farmeremről ezeket a szétfoszlott részeket, én meg mondtam, hogy ne, de igazából nem tudtam megindokolni, hogy miért ne. Pedig idén még fluff-ra se megyek, hogy idomulnom kéne a 15 perc hírnévre vágyó punkokhoz meg trendi hardcore-osokhoz. De aztán végül beadtam a derekam, és mivel nem volt otthon rendes ruhám, egy ’70-es évekbeli teniszező pólóban jöttem fel Pestre, ami Anya szerint nagyon klassz. Most megint rossz helyre jutottam a kiinduló helyzetből, a külsőségekhez. Hogy túljutottam már azon, hogy nekem nincs mosás nélkül fél évig minden napra egy másik zenekaros pólóm, és azt se bánom ha hülyén néznek rám, ha nyári ruhácskában megyek le egy koncertre. Nem erre akartam a hangsúlyt helyezni, de nyilván ilyen dolgokat könnyebb megmagyarázni, mint megérteni azt, hogy ki miért szereti a Smiths-t. A legtöbben valószínűleg azért, mert tényleg jó, csak én nem látom annak.
Nem szeretek amúgy ilyen dolgokról írni, mármint másokról. Semmi közöm ahhoz, hogy hogy viszonyul valaki dolgokhoz, max. ha nem szimpatikus, a következő percben már ki is mondom, hogy utálom. Amúgy is szenvedek, mert rohadtul meleg van itt, és múlt héten eltaknyoltam a folyosón, és még mindig fáj a térdem. És amíg mindezt leírtam, meg is hallgattam egy Smiths-lemezt.
Sok mindennel voltam úgy, hogy nem igazán tetszett elsőre, de adtam neki újabb és újabb esélyeket, aztán volt, amit végül imádni kezdtem, na nem úgy, mint valami szektások kitalált isteneket, csak mint jó zenét. Mindig olyan fiúkba lettem szerelmes, akik elsőre teljesen semlegesek voltak, nem tetszettek, vagy inkább kifejezetten gyökérnek tűntek. Ezzel az erővel bármelyik zenének lehetne még esélye nálam (meg bármelyik fiúnak). Nem is arról van szó, hogy utálnám a Smiths-t, pedig hajlamos vagyok mindenre ezt a szót használni, amit már kicsit nem szeretek. Nem utálom, sőt, hallgattam eleget, és arra a szintre már el is jutottam, hogy ne zavarjon, ha szól. De egyszerűen képtelen vagyok megszeretni. Soha nem dúdolok Smiths dalokat, és soha nem jut eszembe, mikor azon gondolkodom mit hallgassak, hogy de jó lenne most egy kis Smiths. És nem is hiányzik. Azért fura, mert körülöttem szinte mindenki szereti. De az még inkább, hogy a kedvenceim alapján nagyon is oda kéne lennem érte. Meg azok alapján is, amiket olvastam róla. Nekem a Smiths csöpögős és kicsit mű. És még ha ez erős fogalmazás, vagy nincs is így, vagy csak annyira béna vagyok, hogy nem tudom kifejezni, amit gondolok, akkor is tökmindegy, nem hiszem, hogy bárki is meg tudná nekem magyarázni, hogy én szeretem a Smiths-t. Amit kicsit bánok, mert ilyen nagy és kultikus dolognak tűnik ez az egész, amiből én jól kimaradok.
Laci szerint sokan a Smiths-t azért szeretik, mert azt „szeretni kell”. Mert a punk is csak egy ugyanolyan béna szubkultúra, mint akármelyik másik. Csak nálunk nem attól lesz menőbb valaki, ha több percre fizetett be a szoláriumba a szombati diszkó előtt, hanem ha több lyuk van a vans-én. Azt már Döme is kérdezte, hogy miért ilyen elterjedt a Belle & Sebastian a punkok körében. Mert sok olyan ember is hallgatja, akik amúgy csak kemény dolgokat vallanak be. És sokaknál a Belle & Sebastian marad az egyetlen ilyen banda. De nem tudom, miért pont az. Valószínűleg valaki régen, aki nagyon menő volt, elejtett egy félmondatot a kulti előtt arról, h ez a B&S nem is olyan rossz, és először vállalható lett a hallgatása, aztán menő, aztán meg kötelező. Igazából az elmélettel csak az a baj, hogy olyan mint a szociológia. Amiből már eddig is több jutott nekem a kelleténél. Ez az egész egy ilyen nagy elfogadott konvenció. Mindenki koncertekre jár, zenekaros pólókat hord, lemezeket gyűjt, és egy idő után már nem lehet tudni, hogy azért csinálom-e, mert tetszik és szeretem, és emiatt a részévé válok egy közegnek, vagy csak a közeg hat rám, én meg bedőlök. És szerintem ezt a legtöbben ugyanígy átlátják, csak nem foglalkoznak vele. Én se. Nincs szükségem arra, hogy folyton ilyen társadalomtudományi szempontok alapján analizáljam a környezetem meg saját magam. De a lényeg, hogy az se érdekelne, ha a környezetem erőltetne rám dolgokat, ha nekem azok tetszenek. Lehet a punkra se találtam volna rá egyedül, sőt. A külső hatások lehet, hogy néha rosszak, de szükségesek. Szerintem semmi baj nincs azzal, ha valaki azért kezd el Smiths-t hallgatni, mert az kurva menő dolog, ha utána ő is tényleg megszereti. Mondjuk ha nem, és csak felvágásból hordja pl. a pólójukat, az nyilván gáz.
Ma az anyukám mondta, hogy levagdossa a levágott farmeremről ezeket a szétfoszlott részeket, én meg mondtam, hogy ne, de igazából nem tudtam megindokolni, hogy miért ne. Pedig idén még fluff-ra se megyek, hogy idomulnom kéne a 15 perc hírnévre vágyó punkokhoz meg trendi hardcore-osokhoz. De aztán végül beadtam a derekam, és mivel nem volt otthon rendes ruhám, egy ’70-es évekbeli teniszező pólóban jöttem fel Pestre, ami Anya szerint nagyon klassz. Most megint rossz helyre jutottam a kiinduló helyzetből, a külsőségekhez. Hogy túljutottam már azon, hogy nekem nincs mosás nélkül fél évig minden napra egy másik zenekaros pólóm, és azt se bánom ha hülyén néznek rám, ha nyári ruhácskában megyek le egy koncertre. Nem erre akartam a hangsúlyt helyezni, de nyilván ilyen dolgokat könnyebb megmagyarázni, mint megérteni azt, hogy ki miért szereti a Smiths-t. A legtöbben valószínűleg azért, mert tényleg jó, csak én nem látom annak.
Nem szeretek amúgy ilyen dolgokról írni, mármint másokról. Semmi közöm ahhoz, hogy hogy viszonyul valaki dolgokhoz, max. ha nem szimpatikus, a következő percben már ki is mondom, hogy utálom. Amúgy is szenvedek, mert rohadtul meleg van itt, és múlt héten eltaknyoltam a folyosón, és még mindig fáj a térdem. És amíg mindezt leírtam, meg is hallgattam egy Smiths-lemezt.
2010. június 11., péntek
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)